tag:blogger.com,1999:blog-43312096043168791172024-02-20T13:08:25.482+01:00SohaországMindenkiben van egy kis Sohaország, egy sziget. Minden egyes sziget más és más titkot rejteget. Emberi érzéseink, természetünk, félelmeink, vágyaink, örömeink és szomorúságaink raktárhelyei. Ezt a szigetet körbe lehet hajózni, meg lehet kerülni. Azonban felfedezni sokkal érdemesebb!Yldicohttp://www.blogger.com/profile/06863760050073870811noreply@blogger.comBlogger156125tag:blogger.com,1999:blog-4331209604316879117.post-180950367590158902012-02-06T18:02:00.002+01:002012-02-06T18:05:27.424+01:00Memento mori ...Láthatatlan tinta szántja simára a semmiben őrjöngő gondolat lázas lüktetését, s ahogy jéghideg ujjai arcomhoz érnek, riadtan rebbennek szét a ködös emlékek. Haldoklik a lélek. Hangja erőtlenül kúszik végig a csupasz falakon, miközben fásult szemmel figyelem ismerős mozdulatait. Betűk karcolnak sebeket homlokomra, ahol az eltékozolt ifjúság dermedt szobrai őrzik megmaradt hitük omladozó tornyait. Az akarat bágyadtan mosolyog, majd elfordítja fejét. Mondatfoszlányok, arcok, megélt percek, elhazudott pillanatok dörömbölnek a bezárt ajtók málló festékcseppjei között, aztán szétfolynak, mint egy álmából felriadó kisgyerek rémképei. Jelentés nélküli fogalmak köröznek keselyű módjára a háborgó felszín alatt. Már nem számítanak. A létezés lassan megszűnik követni a kitaposott ösvények poros lábnyomát, s a jeges szél elsöpri a születés széttépett szöveteit. Pattogó lángnyelvek nyaldossák a mulandóság öregedő ráncait. Kifelé a semmiből, a semmi felé. A test még vonszolja igába hajtott vágyait, de az agyagos föld hívogató ölelése egyre lejjebb taszítja magáról meggyengült láncait. Havazik. Fagyos érintés, az egyedüli, mely érzéseket képes még belőlem kiváltani. A többi, a többi csak hamu, elérhetetlen messzeség. Már ez sem számít. Egyre jobban havazik. A haldokló lélek utolsó erejével kitekint az ablakon, majd lehunyja fáradt szemeit. Fázom. A világ apránként elsötétedik. Örökös éhezés egy megváltatlan élet szétdúlt romjai alatt.Yldicohttp://www.blogger.com/profile/06863760050073870811noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-4331209604316879117.post-18770095759276761932011-11-20T23:30:00.000+01:002011-11-20T23:30:16.639+01:00Mezítlábas mennyországSikátorok mélyén megbújó apró sugarak vacogják körbe az éjszaka szétmosódó alakját. Hangtalan léptek osonnak az összegyűrt papírlapok zizegő karjaiban, melynek dermesztő ölelése otthont varázsol a roskatag öntudat ködös emlékei közé. Felejtenek a régmúlt nappalok vándorai. Az első gyertya csonkja szomorúan pislákol a befagyott lelkek csarnokában. Várakozik. Reménytelen útja során súlyos kövek szabdalták ketté ráncokba merült gondolatait, míg a végső alkonyat felszárította kiapadt könnyeit. Elmaradt találkozások, elfordított tekintetek. A didergés lassan torkáig kúszik, ahol elfojtott félelmének legmélyebb bugyraiból törnek elő megcsonkult vágyai. Eszméletlenül hever. Régóta nem tud aludni. Egyenletes koppanás riasztja fel újra és újra, melytől megfeszülnek sebzett izmai. A világ ujja azonban nem tágít mellőle, kilöki magából a rongyosok kínjait. Lehunyja szemét. Lélegezni próbál. Mozdulatlanul figyeli a levegőben botorkáló változás könnyed szárnyait, melyeken túl egy régen elfeledett igazság lapul. Szólítják. Nem indul sehová. Érkezik. A házak tetején fénylő pontok keringenek. Esik a hó. Az utolsó gyertya nagyot lobban, s a vándor örök álomba rejti megszelídült titkait. Nem búcsúznak tőle, s ő sem búcsúzik. Csak a fénylő pontok odafent ... csak havazik.Yldicohttp://www.blogger.com/profile/06863760050073870811noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4331209604316879117.post-57140588980948194932011-11-01T18:28:00.001+01:002019-08-10T17:26:10.641+02:00Túlvilági dalnokok<b>„Mert elhagyatnak akkor mindenek ..." (Pilinszky János: Apokrif)<i></i></b> Éjsötét árnyak kúsznak a falon. A távolban halvány gyertyafény imbolyog, s a száraz ágak zörgése megrémíti a rohanó mókust az avaron. Jönnek, mi távolodunk. Menet, erőltetett menet. Ismerős illatokat tuszkolnak remegő kezek a kövér hold magányos fényei alatt, miközben sóvárgó tekintetek siklanak végig a hideg köveken. Arctalan vándorok. Csapzottan, kergetve lelkük megmaradt ráncait, csetlenek-botlanak, hogy végül karjainkba hullva nyerjenek feloldozást. Vádlóink, betöltött jóslatok. Józanul ülnek a föld felett, mely egykor otthonuk volt, s ahol verejtékük sárrá változott. Helyükön szótlan mondatok, elcsépelt frázisok. A levegőben ragadt létezés fütyörészve bandukol a könnyekkel szabdalt sétányon. Ott vagyunk, és mégis itt vagyunk. Ha ők ... akkor mi ... Lankadnak a holnapok, mialatt valaki ránk néz az ablakon keresztül. Nem látom pontosan, csak érzem, érzem, hogy boldogok. S mégis, arcunkról a jelen egyre jobban zokog. Egyedül ünneplők, néma angyalok.Yldicohttp://www.blogger.com/profile/06863760050073870811noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4331209604316879117.post-80319855923407752232011-10-21T03:59:00.000+02:002011-10-21T03:59:35.161+02:00Latrok bűneiRemegő koldusok ruháján peregnek a halott esőcseppek, amiken keresztül látásunk homályos árnyai kacagva űzik a napsugarak megtört mosolyát. Az ősz álmos szemekkel pislog a járda túloldalán, ahol a pocsolyák sárral vegyített illata körbelengi az idegen léptek fásult menetét. Diadalok után fáradt csaták. Verejtékből font kopár hegyeken hatolnak át az érintés nyugtalan mozdulatai, s valahol a közelben felsír a boldogság. A padláson félve rohan keresztül a leláncolt magány, karjaiban tartva tékozló gyermeke utolsó levelét. Kaparásnyom düledező házak falán. Megunt játékok hevernek a kihűlt szoba padlóján, ahol egykor ócska papírból építették apró kezek álmaik kitárt kapuját. Megsárgult világ hull ölembe, oldalaira karcolt jelek díszítik homlokát. Változás. Nesztelen osonnak félig formált gondolatok utcáról utcára, követve gazdátlan hitük fakó lábnyomát. A létezés lassan szétmorzsolja az emlékezet lüktető panaszát, s a halkuló múlt megrázza kortalan utasa ökölbe szorított kezét. Elnéző fájdalom feszíti szélesre a letarolt utak pokolba nyíló ajtaját. Lassan, botorkálva érkezik a végső számadás. Ásók, harangok, keresztek: a mélybe, a magasba ... Tövisek kínja árán.Yldicohttp://www.blogger.com/profile/06863760050073870811noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4331209604316879117.post-57037107677797453922011-09-11T11:28:00.000+02:002011-09-11T11:28:54.575+02:00Az élet árnyékábanBecsukott ajtók alatt szivárgó keserű indulatok köröznek a visszafojtott lélegzet küszöbén, míg teremtőjük lassú léptekkel távolodik a látható világból. Szakadásból szakadékká nőtt rideg képzelgés, mely háttérbe szorít minden érzelembe burkolózó remegést. Látszatok falán kúsznak a mérgezett szavak, s ahogy elérik a megrepedt valóság peremét, a kifordult világ sarkai leplet borítanak fölé. Eltévedt megérzés. A színekben őrzött múlt képei riadtan fordulnak haldokló képmásaik felé, s üveges tekintetük vágyakozva keresi az örvény enyhet adó fodrait. Menekülni kényszerülnek a csendben eltitkolt sóhajok, melyek közül már egyik sem talál utat a kifosztott szenvedés göröngyös partjához, ahol a tudás csak töredék, s az érzelem nyers egész. Az utolsó lüktetés vörösre festi a homályos szemek mohó sugarát, ami egyszerre vágyik befogadni és eltaszítani a megtapasztalt mindenség apró pillanatait. Átlépve a végső határon felrajzolt mélység meghajlott vonalát, elsötétedik a kép. Egyedül maradnak az indulatok borgőzös szobájuk rejtekében, s csak néha hallani hajszolt végzetük dühödt dörömbölését a bezárt ajtók tompa lemezén. A bilincsek zörögnek, megfeszül a kötél. Egy idegen rád tekint, s az elborult elme ugrásra kész. Elszáradt levelek a meggyötört ősz háborgó tengerén.Yldicohttp://www.blogger.com/profile/06863760050073870811noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4331209604316879117.post-32801085364788274852011-07-11T11:52:00.001+02:002011-07-11T12:00:08.598+02:00GyémánthullásGyilkos mosolyba préselt indulatok hullámzanak a felszínes valóság törött tükörképe előtt. A kimondatlan szavak álmatlanul forgatják vesztes harcuk zálogból lopott csókjait meggyötört vonásaink peremén. A glória közeleg, s viszolyogva vonaglanak a hamuszínű testek önnön boldogtalanságuk frissen mázolt padjain. Üresek. Az éjszaka bíborvörös kéjjel fürdeti csapzott halántékunk lüktető sebeit, melyből vulkánként törnek elő nyomorunk eltitkolt vádjai. Leoltják a villanyt. Haldoklunk, miközben görcsbe rándult kezek nyúlnak a porba ömlő víz éltető cseppjei után. Vakon szédelegnek ketrecüktől megszabadult vágyaink, melyek most idegenül néznek halványuló szemünk üregébe. Kacagnak. Távolodunk ismert világunk maszatos vásznától, ahol a színek véletlen találkozása formába önti tudatlan bolyongásunk képzelt ábrándjait. Tépett fényképek sodródnak a szélcsendes utcák kihalt sikátorai között, s ahogy remegő térdünkre csavarodnak trónjukról letaszított bálványaink, ránk omlik a düledező mennyország utolsó oszlopa is. A felperzselt földeken fütyül a sárgarigó. Értetlenül pislogunk a semmibe merült létezés vidám láncain, hogy aztán ordítva gázoljunk át puskaporos lelkünk fedetlen szigetén. Újabb tévedés. Eszmélünk, s az ébredés keserű pirulái gonosz vigyorral simítják végig fuldokló kínjaink viaszos elegyét. Rideg tekintetek mögött megbújva zokog a remény. Nincsen, nem volt, nem elég. Szilánkos kétkedés.Yldicohttp://www.blogger.com/profile/06863760050073870811noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4331209604316879117.post-34840536275972975022011-04-22T19:34:00.002+02:002019-08-10T17:27:24.826+02:00Látomás a KálváriánKoponyákon gázoló haldokló lehelet járja át csontjaidat, melyek rövidesen törött szárnyú madárként hullanak a vértől ázott föld nyirkos cseppjeibe. Az ítélet pálcát tör a vízbe mártott kezek hamvadó léte fölött, majd vállaira veszi rongyokra szabdalt lelkedet. Remegés hasítja ketté a valóságba rejtőző titok poros lépteit, míg a súlyos teher komor végzete maga alá gyűri ziháló lényedet. Fájdalmak találkozása tölti be a szemekben bujkáló üresség színtelen fátylát, miközben anya és gyermek érintése átsuhan az időtlen magány csarnokán. Gyászmenet. Ismeretlen kéz szántja ácsolt koporsód rideg felszínét, s ahogy átveszi terhedet, a megszabadított kín nyögve borul önmaga sebeire. A tömeg összenyom. Hirtelen lágy szövet hullámzása tör utat sajgó víziód kopott tüzében, s egyetlen mozdulattal betakarja halványuló vonásaid. Örök emlékezet. Az út azonban ismét maga alá temet. Elmosódnak a hangok, melyek sírása felkelti a kövek alatti mozdulatlan világ tétova bábjait, s rezdülésükre pozdorjává törik a létra ég és föld között. Utoljára, még egyszer: a porba le. Mindentől megfosztva tépik szét boldogtalan tekintetek megcsalt álmaik végső reményét, hogy aztán sorsot vetve osztozzanak tudatlanságuk vétkein. Szögek. Mélyebbre hatolnak, mint a kimondatlan pusztulás kísértő vágyai. Gúnyból épített bástyáik szilárdan állnak tornácuk udvarán, míg egy sóhaj be nem kopogtat csukott ablakukon. Beteljesedett. Mulandóság és kereszt. Péntek van, kegyetlen hideg. Altatót dúdolnak kihűlt ajkak, s karjaiba zárva életek győznek önnön haláluk felett. Aztán csak csend. Néma csend. Síron túl és sírba lenn. Majd harmadnap, majd akkor ... „Et resurrexit tertia die." <i>(A keresztút tizennégy stációja nyomán)</i>Yldicohttp://www.blogger.com/profile/06863760050073870811noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4331209604316879117.post-69212399291414656492011-03-30T23:56:00.000+02:002019-08-10T17:28:23.206+02:00Csonka „memoár"Remegő illúzió kutatja a lázas lüktetés mulandó aranyát, melynek fáradt ritmusa félve lapul meg a színekkel átszőtt nyugtalanság falaiban. Szorongó fájdalom tüskés cseppjei simítják gyűrött homlokod kővé dermedt látomásait, miközben az indulat lassan beszivárog mozdulatlan lélegzeted perzselő tüze alá. A viasz szétfeszíti megnyúlt árnyékaink imbolygó alakját, hogy aztán vállat vonva hagyja magára a kételyek végtelen folyamát. Körbezár, megbocsát. Lakatlan dobbanás hívja a szótlan felhők vonuló sóhaját, melyben elárvult kacajok hajszolják múltjuk megkopott himnuszát. Egymáshoz érintett, egymásba zárt. A távolból némán üzen egy törött vázába tuszkolt pillanat, s a fuldokló érintés kinyújtott karjai lehanyatlanak. Gondolkodó öntudat emészti a keserédes szavak puha illatát, majd ahogy érkezett, úgy távozik is. Képzelt igazság foszló rojtjai kapkodnak életük nyomai után, ám a morajló tenger hullámai kagylóba zárják a kattogó kerekek füstölő zaját. Megváltott bűnök homokszemcséi tapasztják be süket füleink bénult mozdulatát. Haragos út, végtelen mennyország. Magadban hordod egy néma altató örök mosolyát.Yldicohttp://www.blogger.com/profile/06863760050073870811noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4331209604316879117.post-61064530316724522102011-02-20T23:53:00.000+01:002011-02-20T23:53:42.657+01:00Szeretők lázadásaKitakart káprázat foltozott maradványai keringenek a légüres tér párnázott könnyei között. A megneszelt félelem lábujjhegyen lopakodik az ölelés zsibbasztó csonkjaiban, mialatt a boldogság kényszeredett arcvonásai bilincset fonnak tömlöcük fekete magányára. Szétváló pillantások hullámzanak a keserű pirula érett zamatához simulva, melyből kicsordulnak a búzaszemek fonnyadt termései. Bűnbánók sírása tépi fel a magára zárt ajtó nyikorgó kilincsét, s a feszült indulat gátlástalan sóhajjal táncot lejt a terített asztalok alatt. Talált érmék csillognak a földre szórt homokban, s ahogy a törmelék súlyától megroppan az önzés gyúlékony szárnya, feltárul a szakadék. Kacagva rohannak végzetük álarcos szenvedélyét magukra öltve a hamis ígéretek, aztán kihűlve húzódnak a parázs hamvadó lángja fölé. Becsapott árnyak láncai csörögnek a fehérre mázolt éjszaka vakító némaságában, ám a nyugtalan értelem száraz morzsái lyukat égetnek a papír éles hegyén. Karcolt örömök hörögnek a kifosztott igazság tébolyult ösvényén, ahonnan a ködbe vesző alakok utolsó lélegzete korhadt gallyak suhogását sodorja az elárvult öntudat felé. Lanyhul a vágy, erősödik a fény. Pőre eszmélet teríti magára viharvert köpenyét, ám a józanság kegyetlen álmai arcul csapják a fáradt vándorokat. Ülnek és beszélnek. Hallgat a mozdulat. Idegen bolygók a kopár föld alatt.Yldicohttp://www.blogger.com/profile/06863760050073870811noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4331209604316879117.post-30014751162370542752011-01-31T00:54:00.000+01:002011-01-31T00:54:59.177+01:00Törött gyöngyszemekMagányos fellegek tejfehér áhítata csimpaszkodik a frissen nyírt fű konok ágaiba. Halvány papírpoharak simulnak össze a félhomály ódon csendjében, ahonnan csíkokban távozik az áporodott levegő savanyú illata. Préselt valóság lüktet az izzadó homlokok gyűrött végzete fölött, majd a bomló vakolat maga alá temeti a haldokló kezeket. Harangzúgás sikolya repeszti ketté a fatörzsbe karcolt vonalak által szőtt érzelem ráncait, hogy aztán a mélység nyomasztó fullánkja megsebezze a borús szíveket. Stigmák borítják a vakon lézengő árnyak mozdulatait, melyen keresztül ólomszárnyon érkeznek az enyhet adó fásult évtizedek. Pergő szemcsék hullámzanak a szikkadt lelkeken, miközben sorsuk fejvesztve rohan szédült jellemük súlyos képei felé. Lábnyomok a berkek alatt, szakadt kötés a sivár számok tömjéntől gőzölgő vádjaiba rejtve. Idegenek jönnek. A parton tömött sorokban bégetnek a farkassá szelídült névtelen csillagjegyek. Otthontalan mederben csorognak kapkodó ígéretek, melyek nélkül fuldokló öntudatunk csupán csalóka kísértet. A föld remeg. Alázat kopogtat a zárt ajtók előtt, ám a válasz tompa és rideg. Ember, gyarlóság a neved.Yldicohttp://www.blogger.com/profile/06863760050073870811noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4331209604316879117.post-33835915823738184462010-11-19T21:38:00.000+01:002010-11-19T21:38:48.534+01:00Tomboló ököl (... a látszaton túl)Megfontolt távolságból csapódnak falhoz a cikázó villámok,
aztán ahogy elérik céljukat, fáradtan omlanak a hallgatag kövek mozdulatlan karjaiba.
<i>Zaj van. </i>
A bogarak zümmögése néha kihallatszik az agyban motoszkáló gondolatok közül,
ám a város burkolt közönye gúnyosan dobja félre a teleírt lapokat.
<i>Cseng a telefon. </i>
Kómás arccal botorkálnak a feltört járdaszegélyen az üres villamosok,
miközben imbolygó léptekkel forognak körülöttük a sápadt reményt hordozó naiv életek.
<i>Esni fog.</i>
A valóság acélos ridegsége elérhetetlenné teszi a szemekben bújkáló kérdésekre adott feleletet,
s ettől mintha fellázadnának a díszes ketrecbe csomagolt árnyékok eleven csápjai.
<i>Közeleg a tél.</i>
Vacogva simulnak össze a kopott fekhelyekre terített rongydarabok között az illúziókat kergető idegenek,
s ahogy meglepi őket az álom, támadásba lendülnek a lelküket emésztő kényszerképzetek.
<i>Fáznak a hópelyhek. </i>
A félig telt pohár karimáján kicsordulnak a könnycseppek, melyeket ismeretlen kezek gondos figyelemmel mostak szét a hideg padlón.
Ragaszkodnak a sötétség biztonságot jelentő homályához, melyben mindenki ugyanolyan.
<i>Tévednek.</i>
A semmi lappangva kocogtatja meg a nyitott ablakot, melyen keresztül a huzat gazdátlanul kutatja a közeledők nyomait.
Egyenletesen lélegeznek a fásult hétköznapok, majd visszatérnek medrük kiszáradt réseibe.
<b>A TÖBBI NÉMA CSEND ...</b>Yldicohttp://www.blogger.com/profile/06863760050073870811noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-4331209604316879117.post-2801951361433565882010-11-07T22:42:00.002+01:002010-11-07T22:45:23.095+01:00FilmszakadásLesüllyedt szilánkok szélei karcolják jegesre a bűnbe ragadt melegség fárasztó rémképeit. Holdtölte permetezi öregedő hangulatát a rezzenéstelen ágak lombja között, ahonnan félve tekintenek szét a menekülő életek. Tunya védekezés fordít hátat a recsegő heverőn hangszálaink megduzzadt árkainak, majd szétterül az idegen érzések hálójában. Dekoncentrált kapkodás lopakodik levegővételünk riadt vágyai elé, ami megakadályozza törekvésünk falnak ütköző döbbenetét. Ping-pong labdák pattognak a földön kígyózó nyomor betonba döngölt lábain, s ahogy megnyikordul a rozsdás ajtó, kínzó könyörgések lepik el a csupaszra perzselt tereket. Az évszakok egymásba kapaszkodva engedik szabadjára rongyos sértettségük lélektelen pillanatait, hogy aztán magukkal is megbékélve felolvadjanak színültig telt poharaink lötyögő fodraiban. Zaklatott némaság furakodik a fullasztó ködbe burkolt város zajai közé, s amint a csengetés megcsapja füleit, fürkésző szemek támadnak rá az oszlopok mögül. A félig szívott cigarettacsikk parázsló végei gúnyosan kacsintanak a botladozó járókelők felé, majd az esőcsepp mennydörgése szelíd álomba ringatja. Láttam a semmit, de abban a percben új alakot öltött, s ettől lényege mindenné vált a sötét felhőket hátukon hordozó árnyak nyomaiban. Szuszognak. Hangosan, fázva. Hajnalra már nem lesz mondandójuk. Hajnalra elalszanak, s az eső kopog az eresz alatt.Yldicohttp://www.blogger.com/profile/06863760050073870811noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4331209604316879117.post-91393350179811007212010-11-03T00:54:00.000+01:002010-11-03T00:54:46.951+01:00Sziklák ormán (Halottainkért)Nincsenek szavaik, mindegyik hallgat. Párák csupán, lenszínű vászon a nyugodt réteken. Magunkban hordjuk arcunkra tapadt emlékeiket.Yldicohttp://www.blogger.com/profile/06863760050073870811noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4331209604316879117.post-12518726536846750262010-10-31T23:18:00.000+01:002010-10-31T23:18:28.109+01:00Angyal a háztetőnForró tekintet hatol át az elmúlás bársony fátyolán, s ahogy arcomhoz ér ruhájának puha szegélye, megborzongok. A sötétbe merülő csobbanás felkavarja lelkem kisimult hullámait, melyek között tétován lebegnek a láncukat csörgető vágyak. Emlékezet, ami krákogva hasogatja tűzifaként perzselő szemeimet, amikor ráfonódnak a gyilkos kézre, majd kétségbeesve megkapaszkodnak a foltozott cérnaszálak véreres lüktetéseibe. Öntudatlanul ringatózom a kifeszített kötél felett, szinte meg sem hallom a sikolyokat, amik alattam söprik tisztára az üres üvegekkel teleszórt macskakövet. Hangulat egy elképzelt múlt vásott könyveiben, ahol ritmusra koppannak a súlytalan ábrázatok, melyek létezése megkérdőjelezhetetlen stigmát éget nyitott szívemen. Elszöknek a színekbe csavart rongyos idegenek, s az egyedül hagyott szótlanság szigorú bíraként ítélkezik a hátam mögé bújt megcsonkított fájdalom repedéseiben. Üldözőből vált egyszerű árnyékká a víz morajlását hallgató iszonyat, ám szüntelenül dörömbölnek bensejében az elvetélt díszletek. Újságpapír zizeg mellettem, s ahogy a kopott padon ülve fejemet jobbra fordítom, a betűk megtámadják érzékeny ingereimet. Éjszaka van. Lopakodom. A híd alatt, a híd felett. Elköszönök, újra; aztán mégsem megyek. Lángol a messzeség, s a vízben porrá omlanak titkolt álmaim: a bűnös kövek.Yldicohttp://www.blogger.com/profile/06863760050073870811noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4331209604316879117.post-31525204697900235922010-10-27T23:24:00.000+02:002010-10-27T23:24:18.658+02:00InfernóA tegnap mámoros ropogása helyére billenti a kiszakadt tagok fáradt oszlopát, majd a földre borulva szájába tömi az agyagos valóság illúzióját. Keserédes vallomások zakatolnak a sorompó nélküli megállók között, ahol a vagonokba zárt sötétség nyöszörgése megérinti lázas homlokunkat. A másodperc törtrészei részegen dülöngélnek egymás karjaiban, amíg a párás könnyfelhő takarói hörögve magukkal rántják az örvény fenekén tomboló légies alakokat. Szilajon fortyognak a kémcsövek repedéseibe bújt beteges indulatok, melyek terméketlensége kivívja a szürkület dühödt ellenállását. Ambivalens megosztottság uralkodik el a dobozokba préselt tömegen, hiába őrzik viselkedésük normákat tisztelő látszatát. Civilizált barbárok dörömbölnek mellkasunk nyitott forgatagában, ahol a talált tárgyak esetlenül kapaszkodnak lábbal tiport reményeik végső sóhajába. Tölcsérben kínált jómodor vigyorog az ostyadarab ráncos felszínén, ám abban a pillanatban eltorzulnak vonásai, ahogy az alkalmazkodás megálljt parancsol félszeg tiltakozásának. Önként vállalt téboly, az asztal körül szétdobált almacsutkák. A tüzet kutatják szenvedésbe hajló vágyaim, a lángokba merülő szűzies tisztulást, ám a vakolat rideg pillantása megbénítja a keresés tétova mozdulatát. Minden kiszámítható, minden csak egy tenyérnyi halál.Yldicohttp://www.blogger.com/profile/06863760050073870811noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4331209604316879117.post-14507366286034680272010-10-17T17:22:00.000+02:002010-10-17T17:22:44.026+02:00Illemtan egy rongyos szőnyegenZakatoló káosz libbenti fel bűzös menedékét a szembejövő tétovaság simára csiszolt delíriuma felett. Szétrebbennek a pillangók, s ahogy visszabújnak csigaházuk repedt falai közé, a lyukakon csordogáló esőcseppek lágyan permetezik remegő szárnyukra a meghasonlott felismerést. Megszokott értetlenség bámul kiéhezett társai szoknyája alá, ahol melegség helyett dühödt kaparászás sikoltja fülébe a túlélők borgőzös énekét. Szerepcserék akasztják meg a kerekek egyenletes gördülését, miközben a kidobált csomagok tetején kétségbeesetten rohangálnak az aranyláztól elsorvadt fogadalmak. Bizsergető étvágytalanság fulladozik a roskatag padok fertőző mosolya alatt, ahonnan a kinyúló béklyók erőszakosan láncolnak magukhoz mozdulatlanságuk valós mámorába. Az óramutató méltóságteljesen halad végzete felé, amikor az összeérő vasdarabok élesen felsikoltanak, majd didergő válásuk nyomasztó ködébe burkolózva elfelejtik a szemükbe villanó iszonyatot. Keresetlen vágyakozás, ami nélkül romba dőlnek az oszlopon élettelenül heverő szentjánosbogarak. Az útszélre hajított kulacsban lötyögnek a buborék nélküli vádak, aztán ahogy kifogy a szufla rekeszizmunk kavargó bűntudatából, minden elhalkul. A létra eltűnik. Elfogynak a sínek.Yldicohttp://www.blogger.com/profile/06863760050073870811noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4331209604316879117.post-60577486996913982662010-10-13T02:52:00.000+02:002010-10-13T02:52:36.366+02:00Kopott rekviemÖsszetörve zokogok elképzelt látomásom kihűlt poklában, melyből többé már nem menekülhetek. Választásom szenvedélyből fakadó naivitása fogva tartja tőrrel sebzett lelkemet, ami sikoltva rohan a messzeség felé, ahol halványuló arcod nyomait rejtik az éjfekete fodrok. Hűvös paplanom árnyékait magamra öltve csapzottan lépkedek, mialatt a repedezett kövek nyirkos érintésétől megremegnek féltve őrzött gyötrelmeim. Leküzdhetetlen akadályként szembesülök némaságunk megpecsételt esküjével, mely jobban égeti ujjaimra rajzolt gyászom nyikorgó bomlottságát, mint a zárt osztályok mögött vonagló vegetatív életek. Porba hullt letaszított trónusod, miközben vakságom tudatában nyelvem hegyén ízlelgettem a fonnyadt szőlőszemek mámorító kábultságát, hogy aztán még erősebben hasítson ketté a változás könyörtelen lehelete. Kinyílt zsebemben az éles acél, s kapukat döngető üvöltése felsértette bőröm lágy vonásait, melyen pajkosan szaladgáltak a ráncokká szelídült vérebek. Emelkedett és süllyedt mellemen a pusztító gyűlölet, amiből sár és arany elegyét gyúrta egybe a kortalan szeretet. Ütöttem, rúgtam, míg végül mozdulatlan tudatom eltörpült semmibe vágyó bensőm alázata mellett, ám a fegyelmezett társadalom csalogató hívására bőszülten tapostak belém a részemmé vált otthontalan kísértetek. Néha zuhanok, néha szenvedek, néha veled, néha nélküled. Most éppen üres a vagon, melyben vacogva bújnak egymáshoz bűnösök és bűntelenek. Cserbenhagytál. Nem tudom feledni, de ahogy a tőr egyre mélyebbre hatol védtelenségem foltokból szőtt rongyai között, megbocsátom gőgös bosszúdat magányos kisfiú. Nyújtsd felém a poharat, melyből mosolyogva kiiszom mérged vesékig hatoló tagadását, örök gyűlöleted. Tettek és tettesek, mégis csak veled. Számkivetett kegyelem, nincs köztük helyed.Yldicohttp://www.blogger.com/profile/06863760050073870811noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4331209604316879117.post-24759880501283018822010-10-07T00:42:00.000+02:002010-10-07T00:42:40.171+02:00SátántangóLisztharmatos kávésbögre remegése rezegteti az összetapadt újságpapír roggyant belsejét, melyen tegnap még májkrémes kenyér simította tisztára a révületből ébredő tintanyomokat. Laza eleganciával kibélelt egyszerűség hámozza le magáról a megkövült penészdarabokat, amik torzított medrük burkaiban áskálódnak önérzetes sorsuk ellen. Ütemre mozdulnak a lehalkított generációk, s fejük felett keselyűk köröznek a visszaküldött halandóság rekedt hírnökeként. Maszatos tehetetlenség mártja homokba megperzselt büszkeségét, melyen kacagva száguldoznak a kontroll nélküli gondolatok. Párban botorkáló ideges illatok, melyek érintése magával sodorja a parketten elterülő iszonyat görcsös illúzióját. A kiskanál egyenletes csengései fülsértő módon kúsznak be a zárt ajtók repedt nyílásain, hogy vállainkra terítsék mérgező suttogásuk csalogató neszét. Kábult pillantások kereszttüzében vacognak a kihűlt rongydarabok, üveges tekintetük meredten bámulja a lyukas égboltra csimpaszkodó hintalovat, melyen egykor ők ringatóztak. Elmosódnak a színek mögé rejtőző lelassult ecsetvonások, éles fordulatot hasítva a pusztaság peremén egyensúlyozó kórus árnyaiba. Lepel és must. Harangoznak. A pokol ásítva ébred, a távolban vonat sípol, s a trojkában mulatnak az urak.Yldicohttp://www.blogger.com/profile/06863760050073870811noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4331209604316879117.post-83374571267634757502010-10-01T22:05:00.000+02:002010-10-01T22:05:50.922+02:00MetamorfózisFerde mosolyok koppannak az átalakuló formák utcán felejtett hanglejtéseiben, melyek nélkül kábultan botorkálnak idegen agyunkban a megrögzött véletlenek. Szimptómák mozgatják kényszeresen a föléjük terített lepedőket, amik rejtélyes kacsintásokba zárják a kitisztult érzelmeket. Felelőtlen rugdalózás omlik szét maszatos ujjbegyünk letört körmei alatt, ahol görcsös megbotránkozásunk izgatottan lapozgatja a kitépett oldalakat. Tagadásból léteznek a merev évszakok jégszobrai, feszengő balsorsuk többismeretlenes változóit kényszerítve térdre a rohanó mulandóság csipkebokraiban. Az elhamvadt vágyakozás parázsló érintése még ott kísért a megváltott ébredés légbuborékaiban, melyek apránként feloldják magukban az ömlengős szédülést. Terjengős bizonytalanság fekteti két vállra a józan hiszékenység lelombozott nevetését, aztán eltűnik a sikátor bűzébe fulladt kurjongatások között. A halál borgőzös illata bekúszik a paplan alá, ahol jóízű nyöszörgések remegnek a szabadságtól elvadult eszmék felett. Átlényegült megbotránkozás szárnysuhogása simítja egymásba a meggyötört tekintetek elpalástolt ridegségét, majd földre hullnak a fakó gyöngyszemek. Este van. Forróság. Langyos eső. Hideg. Jéghideg.Yldicohttp://www.blogger.com/profile/06863760050073870811noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4331209604316879117.post-84799167704948345562010-09-28T02:29:00.000+02:002010-09-28T02:29:26.158+02:00Vágatlan minőségÍzlések keveredése vagdossa holtsápadt könyörgéseink félhomályba burkolózó csendjét, mialatt a lámpa körül keringő pillangók libasorban haladnak kiszemelt magányuk üregébe. Megroggyant vallomásba sűrítjük a forralt borból áradó meleget, hogy aztán magukba omolhassanak a homokra épített kőfalak. Lézengő ártatlanság ábrázata emészti napról-napra a kiapadt folyómeder repedezett vonalait, melyeken keresztül beragadt indulataink lakatot tesznek az elnyomott nagyság lábai elé. Szálkaszerű képződmények vetődnek partra, tátogásuk betölti a lakatlan vákuumot, amibe óvatosan bekúszik a tegnapi ebéd simogató illata. Kiéhezett gyermekként tapossuk a malomból potyogó búzadarabok összeroncsolt képzeletét, majd sietve elássuk közös titkunkat, ami hajunkba tapadva,életünk végéig elkísér. Észrevétlenül szöknek a szivárvány színei füstös gyárkémények zord álarca mögé, ahonnan megérinthetik a végtelenség múlhatatlan sóvárgását: hús és szellem könyörtelen párharcát, az örökmozgó szenvedélyt. Zavaros ködfoszlányok lengetik közelségünk villódzó kísértését, ám ahogy eltoljuk a tökéletesség gúnyos közeledését, előtűnik az ember, a sebzett jelenlét. Ketten hallgatunk, s kinyújtott tenyerünkben elfér a világ. Lepkeszárny, megízlelt békesség.Yldicohttp://www.blogger.com/profile/06863760050073870811noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4331209604316879117.post-9315314369589502132010-09-25T20:32:00.000+02:002010-09-25T20:32:27.751+02:00Mázsás tudatlanságFelrázott pezsgőtabletta sziszegése szorítja remegő ujjaink közé a felgyűlt buborékok végtelen hanyatlását, amiből az időtlen tétovaság lassan visszakergeti lezárt szelencéjébe a nyársa fűzött aggodalmakat. A forrásba merülő nyugtalanság felkavart csónakjában vegetálnak a didergő koldusok, kiknek egyetlen szórakozása a laposra döngölt értelem. Közvetlenül mellettünk ülnek álszent magjukat szétszórva a fedetlen fővel tekergő koholmányok, amiket már meg sem tudunk különböztetni a gazból kiemelkedő megtört akarattól, hiszen látásunk homályosan csepegteti útitársunk szemeibe a kiszolgált örökkévalóság maradványait. Megszegett kések villongása égeti a markolásra képtelen robaj atomjaiba pusztulásra ítélt mozdulatlanságunk végső erőfeszítését, aztán eltűnnek a semmiben a misztikus írásjelek. A nyájat terelő farkasok szelídsége mételyként kúszik végig a naivitás szegleteiben, ahonnan váratlanul támadásra lendülnek a türelmesen álldogáló hitetlenek. Figyelmem középpontjából csupán a puha csendbe lopakodó létezőt érzékelem, aztán elengedem. Bonyolult tagoltság fémjelzi a modernitás ígéretét hordozó apró cserepet, melynek törései beszippantják a rugalmas helyzetet. Ugyanúgy tekerik a kidurrant kereket, ami már nem viszi a közeli jövőbe a félúton hagyott szekeret. Gőzbe merülnek a felszínen csapkodó védtelenek, aztán ők is megnyugszanak. Mindenki megpihen. Ülök a márvány alatt, s felettem zörögnek a levelek.Yldicohttp://www.blogger.com/profile/06863760050073870811noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4331209604316879117.post-71582383390694951982010-09-20T14:19:00.000+02:002010-09-20T14:19:07.274+02:00Zsákba szórt kenyérmorzsákMeghitt áhítat fogaskerekei satírozzák rozsdamarta valóságuk gyökerét a bokáig süppedő lombkoronák hajlott depressziója fölé. Szentimentális némaság testesíti meg a köpenyébe burkolózó érettség elfojtott szándékait, melyek vacogva húzódnak közelebb a mérföldes elhagyatottság lángot melengető kebleihez. A kiszáradt patakmeder elhaló nyöszörgései lágyan csobbannak a felkavart szélvihar búsan kongó védekezésében, ahogy próbálja magától elszakítani a zizegő leveleket. Égtájak kergetőznek a naptól és holdtól meggyötört agyagos tenyerek ránctalan szélsőségeiben, ahonnan a kiutak egymásba futnak a dombokra rejtett puskaporos hordók megjelölt végletei felé. Tény nélküli küzdelem tapossa simára a felperzselt helyszínre épített romkert nedveit, s a félelemből születő eszméletlenség durva pokrócot terít a gyarló lelkiismeret fodrosra vágott fényképeire. Hallgatnak a megszentelt földön ügető, árvalányhajból font kötelek, amiken már nem kapaszkodnak többé fel az álmokba merülő józansággal teleírt füzetek. Valaki megkocogtatja a befagyott ablakot, melynek üvegén kör alakú világtalanság üvölti az elhivatott belenyugvás által kisajtolt életet. Megszerzett létezés az elveszett borzongás letört széleiben. Falatok és emberek.Yldicohttp://www.blogger.com/profile/06863760050073870811noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4331209604316879117.post-26892617672919450992010-09-17T19:12:00.000+02:002010-09-17T19:12:19.211+02:00Átszellemült pirkadatDacos jelképrendszer fertőzte meg csorbítatlan rabságom monoton cinkosságát, ami üldözőbe vette a könyvekkel kitámasztott ajtófélfa burkolatlan nyöszörgéseit. Tátongó hiány taszított teljes erővel a szakadék szélére, melynek peremén szédült iramban pörögtek a ritmus nélküli hangzatos szövegek, s ahogy megérintették az egymás bordájából kiálló gyötrelmet, lényegük felbomlott a csiszolatlan szirteken. Önkéntelen görcsök hullámzottak el karikás szemeim előtt, bensőmben küszködve kapálóztak a múltban derengő kísértetek. Kitéptem magamat andalító ölelésük furcsa vadonjából, amely édes volt, mint a pálinkába csöpögtetett, áhítatra serkentő gyümölcsszelet, aztán kijózanodva próbáltam himbálózni a lelkemből kiszakadt tengerszint felett. Bizonytalanságom türelmed végtelen hálójával formáltad stabil elhatározássá, amiből a fonnyadt tőkék megérlelték a nyomodban járó ébredést. Kopott billentyűt hordtam lyukas zsebemben, s ahogy fölém hajolt a kínlódó fügefa, szétágaztak a vágyakkal teleszőtt utak. A megtisztult vakság lábai elég térdepelek, ahova egykor ledobott tenyered, amíg vigyázta a törött darabokat. Követem a jelöletlen misztériumot, hív, vonz, az akarat. Elsuhan egy varjú a kidőlt kereszt alatt.Yldicohttp://www.blogger.com/profile/06863760050073870811noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4331209604316879117.post-88121289683290482842010-09-15T01:06:00.000+02:002010-09-15T01:06:24.339+02:00LélekhatárEgyre mélyebbre gördül az egészen elégő áldozat füstje mögött rejtőző vágyódás, ami kifosztja az agresszív hallgatás éléskamráiban tengődő lépéseket. Kenyérmorzsák vegyülnek a tojáshéjba mártott levestészta betűi közé, amiből kicsapódnak a gőzzé sűrített védjegyek, és a szék karfájához érve felnyögnek az eltemetett tengerszemek. Háborog a mezítlábas létezés tükörsima édene, ahonnan kiűztük a vétkezés lealjasult zokogásából fakadó fogadalmat, mialatt talpunkat átszúrták a keresztből kicsavart rozsdahegyek. Váratlanul érkező eleven szikra lappangása öltözteti bársonyba meggyötört testemet, amin átlépve feltárul a jelenlét magasztos kölcsöne, melyet hátamra akasztva cipeltem a kövecses földeken. Vízszintes igazság takarja be az útkereszteződésben ácsorgó függőleges irgalom melléhez tapadt törött szárnyú verebet, kinek szemei lassulva keresik a távolba révedt vitorlát az érkezők szíve felett. Lyukas vödrökből szóródnak szilárd halmazállapotú vízcseppek, hogy a talajt megérintve szétrepedjenek, majd átlényegült alakjuk felszítsa a kialvó tüzet. Egyszer felküldtek a dombra, s most egy hegyről figyelem a kopaszodó telet, melynek jajveszékelése megmérgezte a házakban gondosan beágyazott fekhelyeket. Nekem a szikla maradt, a suttogás, az igen. Töredék az öröklét hívogató üzeneteiből, és mégis, így lettem egészen a tied.Yldicohttp://www.blogger.com/profile/06863760050073870811noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-4331209604316879117.post-85685130437497951202010-09-13T02:19:00.000+02:002010-09-13T02:19:46.227+02:00Canossa - járásTudathasadás löki magasra a szétkorhadt lengőajtó rebellis koholmányait, amik heget égetnek a hintában ragadt unalom megfakult párafoltjaiba. A játszóterek elcsendesült ingadozása kibúvóként ábrándokat kerget a körfolyosó síkos mennyezetén, ahonnan agyagból megformált tekintetek bámulnak a részvétlen kapuk zárt fedeleire. Mozgóképek kattanásszerű albumai peregnek a széthasadt szitakötő szárnyai közé, aki felhörpinti az erjedt bódultságban fürdő mustfelhők orrfacsaró taszításait. Násztáncuk makulátlan erőlködései kihúzott karmokkal védik a bölcsőben felejtett naivitás maradványait, hogy aztán megváltásuk hangzatos önkívületébe simuljanak. Retardált egyenlőség kiáltozik jogai kifacsart törölközőjén, melyből szabály nélkül csöpögnek az omlós létigék. Gyurmával betapasztott ablakkeret tartja össze a szétégett vályogtégla magába roskadó illegalitását, mialatt a kiút nélküli szélsőség leigázza az eredendő tisztaság megörökített pillanatait. Tikkadt örvények burkolóznak egymás mentsváraiba, majd megadják magukat a gerinctelen enyészet visszafordíthatatlan csonkjainak. Elnehezült oszlopok támaszkodnak felderítetlen lényegük mértéktartó kiugróinak, melyről sorban lépnek félőrült szerelmesek a folyam indulatos sodrásába. Bukfencezve tombolnak az árván hagyott fejszenyelek, amíg az utolsó pincekulcs is elnyeli a hordóban szaglászó egérutat. Másnapos igazság, fordított zsákruha.Yldicohttp://www.blogger.com/profile/06863760050073870811noreply@blogger.com0