Tomboló ököl (... a látszaton túl)

Megfontolt távolságból csapódnak falhoz a cikázó villámok, aztán ahogy elérik céljukat, fáradtan omlanak a hallgatag kövek mozdulatlan karjaiba. Zaj van. A bogarak zümmögése néha kihallatszik az agyban motoszkáló gondolatok közül, ám a város burkolt közönye gúnyosan dobja félre a teleírt lapokat. Cseng a telefon. Kómás arccal botorkálnak a feltört járdaszegélyen az üres villamosok, miközben imbolygó léptekkel forognak körülöttük a sápadt reményt hordozó naiv életek. Esni fog. A valóság acélos ridegsége elérhetetlenné teszi a szemekben bújkáló kérdésekre adott feleletet, s ettől mintha fellázadnának a díszes ketrecbe csomagolt árnyékok eleven csápjai. Közeleg a tél. Vacogva simulnak össze a kopott fekhelyekre terített rongydarabok között az illúziókat kergető idegenek, s ahogy meglepi őket az álom, támadásba lendülnek a lelküket emésztő kényszerképzetek. Fáznak a hópelyhek. A félig telt pohár karimáján kicsordulnak a könnycseppek, melyeket ismeretlen kezek gondos figyelemmel mostak szét a hideg padlón. Ragaszkodnak a sötétség biztonságot jelentő homályához, melyben mindenki ugyanolyan. Tévednek. A semmi lappangva kocogtatja meg a nyitott ablakot, melyen keresztül a huzat gazdátlanul kutatja a közeledők nyomait. Egyenletesen lélegeznek a fásult hétköznapok, majd visszatérnek medrük kiszáradt réseibe. A TÖBBI NÉMA CSEND ...