Törött gyöngyszemek

Magányos fellegek tejfehér áhítata csimpaszkodik a frissen nyírt fű konok ágaiba. Halvány papírpoharak simulnak össze a félhomály ódon csendjében, ahonnan csíkokban távozik az áporodott levegő savanyú illata. Préselt valóság lüktet az izzadó homlokok gyűrött végzete fölött, majd a bomló vakolat maga alá temeti a haldokló kezeket. Harangzúgás sikolya repeszti ketté a fatörzsbe karcolt vonalak által szőtt érzelem ráncait, hogy aztán a mélység nyomasztó fullánkja megsebezze a borús szíveket. Stigmák borítják a vakon lézengő árnyak mozdulatait, melyen keresztül ólomszárnyon érkeznek az enyhet adó fásult évtizedek. Pergő szemcsék hullámzanak a szikkadt lelkeken, miközben sorsuk fejvesztve rohan szédült jellemük súlyos képei felé. Lábnyomok a berkek alatt, szakadt kötés a sivár számok tömjéntől gőzölgő vádjaiba rejtve. Idegenek jönnek. A parton tömött sorokban bégetnek a farkassá szelídült névtelen csillagjegyek. Otthontalan mederben csorognak kapkodó ígéretek, melyek nélkül fuldokló öntudatunk csupán csalóka kísértet. A föld remeg. Alázat kopogtat a zárt ajtók előtt, ám a válasz tompa és rideg. Ember, gyarlóság a neved.