Szeretők lázadása

Kitakart káprázat foltozott maradványai keringenek a légüres tér párnázott könnyei között. A megneszelt félelem lábujjhegyen lopakodik az ölelés zsibbasztó csonkjaiban, mialatt a boldogság kényszeredett arcvonásai bilincset fonnak tömlöcük fekete magányára. Szétváló pillantások hullámzanak a keserű pirula érett zamatához simulva, melyből kicsordulnak a búzaszemek fonnyadt termései. Bűnbánók sírása tépi fel a magára zárt ajtó nyikorgó kilincsét, s a feszült indulat gátlástalan sóhajjal táncot lejt a terített asztalok alatt. Talált érmék csillognak a földre szórt homokban, s ahogy a törmelék súlyától megroppan az önzés gyúlékony szárnya, feltárul a szakadék. Kacagva rohannak végzetük álarcos szenvedélyét magukra öltve a hamis ígéretek, aztán kihűlve húzódnak a parázs hamvadó lángja fölé. Becsapott árnyak láncai csörögnek a fehérre mázolt éjszaka vakító némaságában, ám a nyugtalan értelem száraz morzsái lyukat égetnek a papír éles hegyén. Karcolt örömök hörögnek a kifosztott igazság tébolyult ösvényén, ahonnan a ködbe vesző alakok utolsó lélegzete korhadt gallyak suhogását sodorja az elárvult öntudat felé. Lanyhul a vágy, erősödik a fény. Pőre eszmélet teríti magára viharvert köpenyét, ám a józanság kegyetlen álmai arcul csapják a fáradt vándorokat. Ülnek és beszélnek. Hallgat a mozdulat. Idegen bolygók a kopár föld alatt.