Az élet árnyékában

Becsukott ajtók alatt szivárgó keserű indulatok köröznek a visszafojtott lélegzet küszöbén, míg teremtőjük lassú léptekkel távolodik a látható világból. Szakadásból szakadékká nőtt rideg képzelgés, mely háttérbe szorít minden érzelembe burkolózó remegést. Látszatok falán kúsznak a mérgezett szavak, s ahogy elérik a megrepedt valóság peremét, a kifordult világ sarkai leplet borítanak fölé. Eltévedt megérzés. A színekben őrzött múlt képei riadtan fordulnak haldokló képmásaik felé, s üveges tekintetük vágyakozva keresi az örvény enyhet adó fodrait. Menekülni kényszerülnek a csendben eltitkolt sóhajok, melyek közül már egyik sem talál utat a kifosztott szenvedés göröngyös partjához, ahol a tudás csak töredék, s az érzelem nyers egész. Az utolsó lüktetés vörösre festi a homályos szemek mohó sugarát, ami egyszerre vágyik befogadni és eltaszítani a megtapasztalt mindenség apró pillanatait. Átlépve a végső határon felrajzolt mélység meghajlott vonalát, elsötétedik a kép. Egyedül maradnak az indulatok borgőzös szobájuk rejtekében, s csak néha hallani hajszolt végzetük dühödt dörömbölését a bezárt ajtók tompa lemezén. A bilincsek zörögnek, megfeszül a kötél. Egy idegen rád tekint, s az elborult elme ugrásra kész. Elszáradt levelek a meggyötört ősz háborgó tengerén.