Memento mori ...

Láthatatlan tinta szántja simára a semmiben őrjöngő gondolat lázas lüktetését, s ahogy jéghideg ujjai arcomhoz érnek, riadtan rebbennek szét a ködös emlékek. Haldoklik a lélek. Hangja erőtlenül kúszik végig a csupasz falakon, miközben fásult szemmel figyelem ismerős mozdulatait. Betűk karcolnak sebeket homlokomra, ahol az eltékozolt ifjúság dermedt szobrai őrzik megmaradt hitük omladozó tornyait. Az akarat bágyadtan mosolyog, majd elfordítja fejét. Mondatfoszlányok, arcok, megélt percek, elhazudott pillanatok dörömbölnek a bezárt ajtók málló festékcseppjei között, aztán szétfolynak, mint egy álmából felriadó kisgyerek rémképei. Jelentés nélküli fogalmak köröznek keselyű módjára a háborgó felszín alatt. Már nem számítanak. A létezés lassan megszűnik követni a kitaposott ösvények poros lábnyomát, s a jeges szél elsöpri a születés széttépett szöveteit. Pattogó lángnyelvek nyaldossák a mulandóság öregedő ráncait. Kifelé a semmiből, a semmi felé. A test még vonszolja igába hajtott vágyait, de az agyagos föld hívogató ölelése egyre lejjebb taszítja magáról meggyengült láncait. Havazik. Fagyos érintés, az egyedüli, mely érzéseket képes még belőlem kiváltani. A többi, a többi csak hamu, elérhetetlen messzeség. Már ez sem számít. Egyre jobban havazik. A haldokló lélek utolsó erejével kitekint az ablakon, majd lehunyja fáradt szemeit. Fázom. A világ apránként elsötétedik. Örökös éhezés egy megváltatlan élet szétdúlt romjai alatt.