Ébredés

Minden változik. A mosoly, az érintés, az arcok és a hangulatok. Megállás nélkül változunk. Olykor fel sem tűnik. Észre sem vesszük és ami volt, már nem létezik. Már csak emlék egy megsárgult papírlapon. Megreccsen egy ág a lábam alatt, ahogy a kihalt erdőben lépkedek. A közeli fáról riadtan repül a magasba egy kismadár. Szemeim sóvárogva követik. Nézem, ahogy szélesre tárja szárnyait, és köröz a levegőben. Félelemből indult el, s most lágyan vitorlázik a szabadság egén. Biztonságban érzi magát, és könnyű mint a szél.
Mellettem ér földet egy hulló falevél. Kicsit megfakult, nyomot hagytak rajta az évszakok változásai. Olyan mint egy festmény. Látom, mi van rajta, s valahogy mégis sokkal többet rejt, mint maga a kép. Álmok lüktetnek benne, kudarcok, remények és vágyak. Mindegyik csupán egy hulló falevél. Egy kósza fuvallat felkapja, s már görgeti is egyre távolabb és távolabb. Csak a kezemet kellene kinyújtanom, s elérném, ám én csak állok szótlanul, s hagyom, hadd vigye a szél. Ugyanolyan vándor, mint én. Nem állhatok az útjába, a sajátját kell végigjárnia.
Találkozások. Néhány ezredév. Vén diófák törzsébe vésett titkos jelek, melyet már nem fejt meg senki. Megbotlok, s kicsúszik lábam alól a talaj. Érzem, ahogy testem erőtlenül zuhan a domboldalon lefelé. Kezemet éles kavicsok horzsolják össze, fejem nagyot koppan a korhadt fa gyökerén. Kábultan tekintek szét. Mellettem a fűben egy katicabogár kapaszkodik a fűszálon felfelé. Fáradt és sérült, hiányoznak a pettyei. Talán elvesztette valahol, s most észre sem veszi. Törékeny teremtés, és mégis mennyit bír!
Megpróbálok felállni, lüktetnek a tagjaim. Térdre rogyok, fáj az újabb esés. A katica még mindig mászik felfelé. Egy vastag faágra téved tekintetem. Lassan megérintik ujjaim. Zenél. Távoli, bús hangon zenél. Messzi tájak énekét sodorja felém a szél. Valami csípi a szememet. Kabátom szélét megrántja a kóbor szél, s pajkosan felnevet, majd amilyen váratlanul jött, tovább is áll.
Néhány mozdulat és már állok is, bár remegnek lábaim. A faágra támaszkodom, s ahogy felemelem fejemet, különleges látvány tárul a szemem elé. Ott hevernek előttem vándorutam állomásai. Egytől-egyig engem néznek, s nevetnek felém. Mit is kezdtem volna nélkülük én? Nem szabad elfelejtenem egyet sem közülük. Rövidet, könnyűt, nehezet, s az összes kerülőt, ami a cél felé vitt. Talán most már kezdem érteni. A dombtetőn állva minden olyan végtelenül egyszerűnek tűnik. A cél még nagyon távol. Most csak megálltam pihenni. Megálltam, hogy fel tudjak állni, hogy tovább tudjak menni.
A nap lassan elbújik a dombok mögé, s az erdőt belepi a sötétség. Vánszorognak a percek, órák, s én csak állok a domb tetején, s figyelem a felgyulladó csillagok tengerét. Hol halványan pislákolnak, hol pedig felragyognak, hogy mutassák az égiek örömünnepét.
Arcomat megérinti a fáradt szél. Tudom, mennem kell tovább, hangja sürgetően hív. Csak adj még egy percet, egy percet még! Némán bólint, s megtelepszik egy szunyókáló fa levelei között. Biztonság, melegség.
Valaki hangtalanul sír. Kezemen érzem a könnyek lehelletét. Aztán csend lesz, csak egy tücsök ciripel az éjszakában.
Pár óra múlva a nap megdörzsöli álmos szemeit, s nagyot nyújtózik. Kíváncsian tekint körbe, s szemeivel kutat valamit vagy valakit. Az erdő azonban csendes, nem zavarják többet emberi léptek. Egyedül a vén diófa törzsének támasztott kis faág ismeri a mesét. Ám Ő hallgat, s remegő ujjaival a fába vési az új idők titokzatos jelét.