Csonka „memoár"

Remegő illúzió kutatja a lázas lüktetés mulandó aranyát, melynek fáradt ritmusa félve lapul meg a színekkel átszőtt nyugtalanság falaiban. Szorongó fájdalom tüskés cseppjei simítják gyűrött homlokod kővé dermedt látomásait, miközben az indulat lassan beszivárog mozdulatlan lélegzeted perzselő tüze alá. A viasz szétfeszíti megnyúlt árnyékaink imbolygó alakját, hogy aztán vállat vonva hagyja magára a kételyek végtelen folyamát. Körbezár, megbocsát. Lakatlan dobbanás hívja a szótlan felhők vonuló sóhaját, melyben elárvult kacajok hajszolják múltjuk megkopott himnuszát. Egymáshoz érintett, egymásba zárt. A távolból némán üzen egy törött vázába tuszkolt pillanat, s a fuldokló érintés kinyújtott karjai lehanyatlanak. Gondolkodó öntudat emészti a keserédes szavak puha illatát, majd ahogy érkezett, úgy távozik is. Képzelt igazság foszló rojtjai kapkodnak életük nyomai után, ám a morajló tenger hullámai kagylóba zárják a kattogó kerekek füstölő zaját. Megváltott bűnök homokszemcséi tapasztják be süket füleink bénult mozdulatát. Haragos út, végtelen mennyország. Magadban hordod egy néma altató örök mosolyát.