Látomás a Kálvárián

Koponyákon gázoló haldokló lehelet járja át csontjaidat, melyek rövidesen törött szárnyú madárként hullanak a vértől ázott föld nyirkos cseppjeibe. Az ítélet pálcát tör a vízbe mártott kezek hamvadó léte fölött, majd vállaira veszi rongyokra szabdalt lelkedet. Remegés hasítja ketté a valóságba rejtőző titok poros lépteit, míg a súlyos teher komor végzete maga alá gyűri ziháló lényedet. Fájdalmak találkozása tölti be a szemekben bujkáló üresség színtelen fátylát, miközben anya és gyermek érintése átsuhan az időtlen magány csarnokán. Gyászmenet. Ismeretlen kéz szántja ácsolt koporsód rideg felszínét, s ahogy átveszi terhedet, a megszabadított kín nyögve borul önmaga sebeire. A tömeg összenyom. Hirtelen lágy szövet hullámzása tör utat sajgó víziód kopott tüzében, s egyetlen mozdulattal betakarja halványuló vonásaid. Örök emlékezet. Az út azonban ismét maga alá temet. Elmosódnak a hangok, melyek sírása felkelti a kövek alatti mozdulatlan világ tétova bábjait, s rezdülésükre pozdorjává törik a létra ég és föld között. Utoljára, még egyszer: a porba le. Mindentől megfosztva tépik szét boldogtalan tekintetek megcsalt álmaik végső reményét, hogy aztán sorsot vetve osztozzanak tudatlanságuk vétkein. Szögek. Mélyebbre hatolnak, mint a kimondatlan pusztulás kísértő vágyai. Gúnyból épített bástyáik szilárdan állnak tornácuk udvarán, míg egy sóhaj be nem kopogtat csukott ablakukon. Beteljesedett. Mulandóság és kereszt. Péntek van, kegyetlen hideg. Altatót dúdolnak kihűlt ajkak, s karjaiba zárva életek győznek önnön haláluk felett. Aztán csak csend. Néma csend. Síron túl és sírba lenn. Majd harmadnap, majd akkor ... „Et resurrexit tertia die." (A keresztút tizennégy stációja nyomán)