Gyémánthullás

Gyilkos mosolyba préselt indulatok hullámzanak a felszínes valóság törött tükörképe előtt. A kimondatlan szavak álmatlanul forgatják vesztes harcuk zálogból lopott csókjait meggyötört vonásaink peremén. A glória közeleg, s viszolyogva vonaglanak a hamuszínű testek önnön boldogtalanságuk frissen mázolt padjain. Üresek. Az éjszaka bíborvörös kéjjel fürdeti csapzott halántékunk lüktető sebeit, melyből vulkánként törnek elő nyomorunk eltitkolt vádjai. Leoltják a villanyt. Haldoklunk, miközben görcsbe rándult kezek nyúlnak a porba ömlő víz éltető cseppjei után. Vakon szédelegnek ketrecüktől megszabadult vágyaink, melyek most idegenül néznek halványuló szemünk üregébe. Kacagnak. Távolodunk ismert világunk maszatos vásznától, ahol a színek véletlen találkozása formába önti tudatlan bolyongásunk képzelt ábrándjait. Tépett fényképek sodródnak a szélcsendes utcák kihalt sikátorai között, s ahogy remegő térdünkre csavarodnak trónjukról letaszított bálványaink, ránk omlik a düledező mennyország utolsó oszlopa is. A felperzselt földeken fütyül a sárgarigó. Értetlenül pislogunk a semmibe merült létezés vidám láncain, hogy aztán ordítva gázoljunk át puskaporos lelkünk fedetlen szigetén. Újabb tévedés. Eszmélünk, s az ébredés keserű pirulái gonosz vigyorral simítják végig fuldokló kínjaink viaszos elegyét. Rideg tekintetek mögött megbújva zokog a remény. Nincsen, nem volt, nem elég. Szilánkos kétkedés.