Latrok bűnei

Remegő koldusok ruháján peregnek a halott esőcseppek, amiken keresztül látásunk homályos árnyai kacagva űzik a napsugarak megtört mosolyát. Az ősz álmos szemekkel pislog a járda túloldalán, ahol a pocsolyák sárral vegyített illata körbelengi az idegen léptek fásult menetét. Diadalok után fáradt csaták. Verejtékből font kopár hegyeken hatolnak át az érintés nyugtalan mozdulatai, s valahol a közelben felsír a boldogság. A padláson félve rohan keresztül a leláncolt magány, karjaiban tartva tékozló gyermeke utolsó levelét. Kaparásnyom düledező házak falán. Megunt játékok hevernek a kihűlt szoba padlóján, ahol egykor ócska papírból építették apró kezek álmaik kitárt kapuját. Megsárgult világ hull ölembe, oldalaira karcolt jelek díszítik homlokát. Változás. Nesztelen osonnak félig formált gondolatok utcáról utcára, követve gazdátlan hitük fakó lábnyomát. A létezés lassan szétmorzsolja az emlékezet lüktető panaszát, s a halkuló múlt megrázza kortalan utasa ökölbe szorított kezét. Elnéző fájdalom feszíti szélesre a letarolt utak pokolba nyíló ajtaját. Lassan, botorkálva érkezik a végső számadás. Ásók, harangok, keresztek: a mélybe, a magasba ... Tövisek kínja árán.