Túlvilági dalnokok

„Mert elhagyatnak akkor mindenek ..." (Pilinszky János: Apokrif) Éjsötét árnyak kúsznak a falon. A távolban halvány gyertyafény imbolyog, s a száraz ágak zörgése megrémíti a rohanó mókust az avaron. Jönnek, mi távolodunk. Menet, erőltetett menet. Ismerős illatokat tuszkolnak remegő kezek a kövér hold magányos fényei alatt, miközben sóvárgó tekintetek siklanak végig a hideg köveken. Arctalan vándorok. Csapzottan, kergetve lelkük megmaradt ráncait, csetlenek-botlanak, hogy végül karjainkba hullva nyerjenek feloldozást. Vádlóink, betöltött jóslatok. Józanul ülnek a föld felett, mely egykor otthonuk volt, s ahol verejtékük sárrá változott. Helyükön szótlan mondatok, elcsépelt frázisok. A levegőben ragadt létezés fütyörészve bandukol a könnyekkel szabdalt sétányon. Ott vagyunk, és mégis itt vagyunk. Ha ők ... akkor mi ... Lankadnak a holnapok, mialatt valaki ránk néz az ablakon keresztül. Nem látom pontosan, csak érzem, érzem, hogy boldogok. S mégis, arcunkról a jelen egyre jobban zokog. Egyedül ünneplők, néma angyalok.