Mezítlábas mennyország

Sikátorok mélyén megbújó apró sugarak vacogják körbe az éjszaka szétmosódó alakját. Hangtalan léptek osonnak az összegyűrt papírlapok zizegő karjaiban, melynek dermesztő ölelése otthont varázsol a roskatag öntudat ködös emlékei közé. Felejtenek a régmúlt nappalok vándorai. Az első gyertya csonkja szomorúan pislákol a befagyott lelkek csarnokában. Várakozik. Reménytelen útja során súlyos kövek szabdalták ketté ráncokba merült gondolatait, míg a végső alkonyat felszárította kiapadt könnyeit. Elmaradt találkozások, elfordított tekintetek. A didergés lassan torkáig kúszik, ahol elfojtott félelmének legmélyebb bugyraiból törnek elő megcsonkult vágyai. Eszméletlenül hever. Régóta nem tud aludni. Egyenletes koppanás riasztja fel újra és újra, melytől megfeszülnek sebzett izmai. A világ ujja azonban nem tágít mellőle, kilöki magából a rongyosok kínjait. Lehunyja szemét. Lélegezni próbál. Mozdulatlanul figyeli a levegőben botorkáló változás könnyed szárnyait, melyeken túl egy régen elfeledett igazság lapul. Szólítják. Nem indul sehová. Érkezik. A házak tetején fénylő pontok keringenek. Esik a hó. Az utolsó gyertya nagyot lobban, s a vándor örök álomba rejti megszelídült titkait. Nem búcsúznak tőle, s ő sem búcsúzik. Csak a fénylő pontok odafent ... csak havazik.

Túlvilági dalnokok

„Mert elhagyatnak akkor mindenek ..." (Pilinszky János: Apokrif) Éjsötét árnyak kúsznak a falon. A távolban halvány gyertyafény imbolyog, s a száraz ágak zörgése megrémíti a rohanó mókust az avaron. Jönnek, mi távolodunk. Menet, erőltetett menet. Ismerős illatokat tuszkolnak remegő kezek a kövér hold magányos fényei alatt, miközben sóvárgó tekintetek siklanak végig a hideg köveken. Arctalan vándorok. Csapzottan, kergetve lelkük megmaradt ráncait, csetlenek-botlanak, hogy végül karjainkba hullva nyerjenek feloldozást. Vádlóink, betöltött jóslatok. Józanul ülnek a föld felett, mely egykor otthonuk volt, s ahol verejtékük sárrá változott. Helyükön szótlan mondatok, elcsépelt frázisok. A levegőben ragadt létezés fütyörészve bandukol a könnyekkel szabdalt sétányon. Ott vagyunk, és mégis itt vagyunk. Ha ők ... akkor mi ... Lankadnak a holnapok, mialatt valaki ránk néz az ablakon keresztül. Nem látom pontosan, csak érzem, érzem, hogy boldogok. S mégis, arcunkról a jelen egyre jobban zokog. Egyedül ünneplők, néma angyalok.