Angyal a háztetőn

Forró tekintet hatol át az elmúlás bársony fátyolán, s ahogy arcomhoz ér ruhájának puha szegélye, megborzongok. A sötétbe merülő csobbanás felkavarja lelkem kisimult hullámait, melyek között tétován lebegnek a láncukat csörgető vágyak. Emlékezet, ami krákogva hasogatja tűzifaként perzselő szemeimet, amikor ráfonódnak a gyilkos kézre, majd kétségbeesve megkapaszkodnak a foltozott cérnaszálak véreres lüktetéseibe. Öntudatlanul ringatózom a kifeszített kötél felett, szinte meg sem hallom a sikolyokat, amik alattam söprik tisztára az üres üvegekkel teleszórt macskakövet. Hangulat egy elképzelt múlt vásott könyveiben, ahol ritmusra koppannak a súlytalan ábrázatok, melyek létezése megkérdőjelezhetetlen stigmát éget nyitott szívemen. Elszöknek a színekbe csavart rongyos idegenek, s az egyedül hagyott szótlanság szigorú bíraként ítélkezik a hátam mögé bújt megcsonkított fájdalom repedéseiben. Üldözőből vált egyszerű árnyékká a víz morajlását hallgató iszonyat, ám szüntelenül dörömbölnek bensejében az elvetélt díszletek. Újságpapír zizeg mellettem, s ahogy a kopott padon ülve fejemet jobbra fordítom, a betűk megtámadják érzékeny ingereimet. Éjszaka van. Lopakodom. A híd alatt, a híd felett. Elköszönök, újra; aztán mégsem megyek. Lángol a messzeség, s a vízben porrá omlanak titkolt álmaim: a bűnös kövek.

Infernó

A tegnap mámoros ropogása helyére billenti a kiszakadt tagok fáradt oszlopát, majd a földre borulva szájába tömi az agyagos valóság illúzióját. Keserédes vallomások zakatolnak a sorompó nélküli megállók között, ahol a vagonokba zárt sötétség nyöszörgése megérinti lázas homlokunkat. A másodperc törtrészei részegen dülöngélnek egymás karjaiban, amíg a párás könnyfelhő takarói hörögve magukkal rántják az örvény fenekén tomboló légies alakokat. Szilajon fortyognak a kémcsövek repedéseibe bújt beteges indulatok, melyek terméketlensége kivívja a szürkület dühödt ellenállását. Ambivalens megosztottság uralkodik el a dobozokba préselt tömegen, hiába őrzik viselkedésük normákat tisztelő látszatát. Civilizált barbárok dörömbölnek mellkasunk nyitott forgatagában, ahol a talált tárgyak esetlenül kapaszkodnak lábbal tiport reményeik végső sóhajába. Tölcsérben kínált jómodor vigyorog az ostyadarab ráncos felszínén, ám abban a pillanatban eltorzulnak vonásai, ahogy az alkalmazkodás megálljt parancsol félszeg tiltakozásának. Önként vállalt téboly, az asztal körül szétdobált almacsutkák. A tüzet kutatják szenvedésbe hajló vágyaim, a lángokba merülő szűzies tisztulást, ám a vakolat rideg pillantása megbénítja a keresés tétova mozdulatát. Minden kiszámítható, minden csak egy tenyérnyi halál.

Illemtan egy rongyos szőnyegen

Zakatoló káosz libbenti fel bűzös menedékét a szembejövő tétovaság simára csiszolt delíriuma felett. Szétrebbennek a pillangók, s ahogy visszabújnak csigaházuk repedt falai közé, a lyukakon csordogáló esőcseppek lágyan permetezik remegő szárnyukra a meghasonlott felismerést. Megszokott értetlenség bámul kiéhezett társai szoknyája alá, ahol melegség helyett dühödt kaparászás sikoltja fülébe a túlélők borgőzös énekét. Szerepcserék akasztják meg a kerekek egyenletes gördülését, miközben a kidobált csomagok tetején kétségbeesetten rohangálnak az aranyláztól elsorvadt fogadalmak. Bizsergető étvágytalanság fulladozik a roskatag padok fertőző mosolya alatt, ahonnan a kinyúló béklyók erőszakosan láncolnak magukhoz mozdulatlanságuk valós mámorába. Az óramutató méltóságteljesen halad végzete felé, amikor az összeérő vasdarabok élesen felsikoltanak, majd didergő válásuk nyomasztó ködébe burkolózva elfelejtik a szemükbe villanó iszonyatot. Keresetlen vágyakozás, ami nélkül romba dőlnek az oszlopon élettelenül heverő szentjánosbogarak. Az útszélre hajított kulacsban lötyögnek a buborék nélküli vádak, aztán ahogy kifogy a szufla rekeszizmunk kavargó bűntudatából, minden elhalkul. A létra eltűnik. Elfogynak a sínek.

Kopott rekviem

Összetörve zokogok elképzelt látomásom kihűlt poklában, melyből többé már nem menekülhetek. Választásom szenvedélyből fakadó naivitása fogva tartja tőrrel sebzett lelkemet, ami sikoltva rohan a messzeség felé, ahol halványuló arcod nyomait rejtik az éjfekete fodrok. Hűvös paplanom árnyékait magamra öltve csapzottan lépkedek, mialatt a repedezett kövek nyirkos érintésétől megremegnek féltve őrzött gyötrelmeim. Leküzdhetetlen akadályként szembesülök némaságunk megpecsételt esküjével, mely jobban égeti ujjaimra rajzolt gyászom nyikorgó bomlottságát, mint a zárt osztályok mögött vonagló vegetatív életek. Porba hullt letaszított trónusod, miközben vakságom tudatában nyelvem hegyén ízlelgettem a fonnyadt szőlőszemek mámorító kábultságát, hogy aztán még erősebben hasítson ketté a változás könyörtelen lehelete. Kinyílt zsebemben az éles acél, s kapukat döngető üvöltése felsértette bőröm lágy vonásait, melyen pajkosan szaladgáltak a ráncokká szelídült vérebek. Emelkedett és süllyedt mellemen a pusztító gyűlölet, amiből sár és arany elegyét gyúrta egybe a kortalan szeretet. Ütöttem, rúgtam, míg végül mozdulatlan tudatom eltörpült semmibe vágyó bensőm alázata mellett, ám a fegyelmezett társadalom csalogató hívására bőszülten tapostak belém a részemmé vált otthontalan kísértetek. Néha zuhanok, néha szenvedek, néha veled, néha nélküled. Most éppen üres a vagon, melyben vacogva bújnak egymáshoz bűnösök és bűntelenek. Cserbenhagytál. Nem tudom feledni, de ahogy a tőr egyre mélyebbre hatol védtelenségem foltokból szőtt rongyai között, megbocsátom gőgös bosszúdat magányos kisfiú. Nyújtsd felém a poharat, melyből mosolyogva kiiszom mérged vesékig hatoló tagadását, örök gyűlöleted. Tettek és tettesek, mégis csak veled. Számkivetett kegyelem, nincs köztük helyed.

Sátántangó

Lisztharmatos kávésbögre remegése rezegteti az összetapadt újságpapír roggyant belsejét, melyen tegnap még májkrémes kenyér simította tisztára a révületből ébredő tintanyomokat. Laza eleganciával kibélelt egyszerűség hámozza le magáról a megkövült penészdarabokat, amik torzított medrük burkaiban áskálódnak önérzetes sorsuk ellen. Ütemre mozdulnak a lehalkított generációk, s fejük felett keselyűk köröznek a visszaküldött halandóság rekedt hírnökeként. Maszatos tehetetlenség mártja homokba megperzselt büszkeségét, melyen kacagva száguldoznak a kontroll nélküli gondolatok. Párban botorkáló ideges illatok, melyek érintése magával sodorja a parketten elterülő iszonyat görcsös illúzióját. A kiskanál egyenletes csengései fülsértő módon kúsznak be a zárt ajtók repedt nyílásain, hogy vállainkra terítsék mérgező suttogásuk csalogató neszét. Kábult pillantások kereszttüzében vacognak a kihűlt rongydarabok, üveges tekintetük meredten bámulja a lyukas égboltra csimpaszkodó hintalovat, melyen egykor ők ringatóztak. Elmosódnak a színek mögé rejtőző lelassult ecsetvonások, éles fordulatot hasítva a pusztaság peremén egyensúlyozó kórus árnyaiba. Lepel és must. Harangoznak. A pokol ásítva ébred, a távolban vonat sípol, s a trojkában mulatnak az urak.

Metamorfózis

Ferde mosolyok koppannak az átalakuló formák utcán felejtett hanglejtéseiben, melyek nélkül kábultan botorkálnak idegen agyunkban a megrögzött véletlenek. Szimptómák mozgatják kényszeresen a föléjük terített lepedőket, amik rejtélyes kacsintásokba zárják a kitisztult érzelmeket. Felelőtlen rugdalózás omlik szét maszatos ujjbegyünk letört körmei alatt, ahol görcsös megbotránkozásunk izgatottan lapozgatja a kitépett oldalakat. Tagadásból léteznek a merev évszakok jégszobrai, feszengő balsorsuk többismeretlenes változóit kényszerítve térdre a rohanó mulandóság csipkebokraiban. Az elhamvadt vágyakozás parázsló érintése még ott kísért a megváltott ébredés légbuborékaiban, melyek apránként feloldják magukban az ömlengős szédülést. Terjengős bizonytalanság fekteti két vállra a józan hiszékenység lelombozott nevetését, aztán eltűnik a sikátor bűzébe fulladt kurjongatások között. A halál borgőzös illata bekúszik a paplan alá, ahol jóízű nyöszörgések remegnek a szabadságtól elvadult eszmék felett. Átlényegült megbotránkozás szárnysuhogása simítja egymásba a meggyötört tekintetek elpalástolt ridegségét, majd földre hullnak a fakó gyöngyszemek. Este van. Forróság. Langyos eső. Hideg. Jéghideg.