Tomboló ököl (... a látszaton túl)

Megfontolt távolságból csapódnak falhoz a cikázó villámok, aztán ahogy elérik céljukat, fáradtan omlanak a hallgatag kövek mozdulatlan karjaiba. Zaj van. A bogarak zümmögése néha kihallatszik az agyban motoszkáló gondolatok közül, ám a város burkolt közönye gúnyosan dobja félre a teleírt lapokat. Cseng a telefon. Kómás arccal botorkálnak a feltört járdaszegélyen az üres villamosok, miközben imbolygó léptekkel forognak körülöttük a sápadt reményt hordozó naiv életek. Esni fog. A valóság acélos ridegsége elérhetetlenné teszi a szemekben bújkáló kérdésekre adott feleletet, s ettől mintha fellázadnának a díszes ketrecbe csomagolt árnyékok eleven csápjai. Közeleg a tél. Vacogva simulnak össze a kopott fekhelyekre terített rongydarabok között az illúziókat kergető idegenek, s ahogy meglepi őket az álom, támadásba lendülnek a lelküket emésztő kényszerképzetek. Fáznak a hópelyhek. A félig telt pohár karimáján kicsordulnak a könnycseppek, melyeket ismeretlen kezek gondos figyelemmel mostak szét a hideg padlón. Ragaszkodnak a sötétség biztonságot jelentő homályához, melyben mindenki ugyanolyan. Tévednek. A semmi lappangva kocogtatja meg a nyitott ablakot, melyen keresztül a huzat gazdátlanul kutatja a közeledők nyomait. Egyenletesen lélegeznek a fásult hétköznapok, majd visszatérnek medrük kiszáradt réseibe. A TÖBBI NÉMA CSEND ...

Filmszakadás

Lesüllyedt szilánkok szélei karcolják jegesre a bűnbe ragadt melegség fárasztó rémképeit. Holdtölte permetezi öregedő hangulatát a rezzenéstelen ágak lombja között, ahonnan félve tekintenek szét a menekülő életek. Tunya védekezés fordít hátat a recsegő heverőn hangszálaink megduzzadt árkainak, majd szétterül az idegen érzések hálójában. Dekoncentrált kapkodás lopakodik levegővételünk riadt vágyai elé, ami megakadályozza törekvésünk falnak ütköző döbbenetét. Ping-pong labdák pattognak a földön kígyózó nyomor betonba döngölt lábain, s ahogy megnyikordul a rozsdás ajtó, kínzó könyörgések lepik el a csupaszra perzselt tereket. Az évszakok egymásba kapaszkodva engedik szabadjára rongyos sértettségük lélektelen pillanatait, hogy aztán magukkal is megbékélve felolvadjanak színültig telt poharaink lötyögő fodraiban. Zaklatott némaság furakodik a fullasztó ködbe burkolt város zajai közé, s amint a csengetés megcsapja füleit, fürkésző szemek támadnak rá az oszlopok mögül. A félig szívott cigarettacsikk parázsló végei gúnyosan kacsintanak a botladozó járókelők felé, majd az esőcsepp mennydörgése szelíd álomba ringatja. Láttam a semmit, de abban a percben új alakot öltött, s ettől lényege mindenné vált a sötét felhőket hátukon hordozó árnyak nyomaiban. Szuszognak. Hangosan, fázva. Hajnalra már nem lesz mondandójuk. Hajnalra elalszanak, s az eső kopog az eresz alatt.

Sziklák ormán (Halottainkért)

Nincsenek szavaik, mindegyik hallgat. Párák csupán, lenszínű vászon a nyugodt réteken. Magunkban hordjuk arcunkra tapadt emlékeiket.