Iránytű

Alkotás. Beléptem a tükörbe. Csíkok borítják testemet, piros és fekete színek. Visszanyúl kezem, hangosan koppan az üvegen. Zárt terem, fából ácsolt padló. Pókháló lebeg fejem felett. Csodálkozva nézek szét, minden csupa érzelem. A sarokban egy régi játékbaba hever, hiányzik az egyik lába. Letérdelek, s végigsimítom a műanyag életet. Dobog a szíve. Kopogást hallok, szétnézek, de minden üres. Egyedül, bezárva, magam választottam a szabadságot.
Szoba szobát követ, megvetett ágyak, kihunyt lámapfény, csak a teraszon nyikorog a viharlámpa. Sír? Nem,énekel. Kinyitom az ajtót, s ámulva hallgatom az ismerős dallamot. A múltam üzen, s jelenem megfogja kezemet. Leülünk a hintaszékbe, s egy takaró hullik ölembe. Meleget áraszt. A viharlámpa lágyan énekel. Altatódal ringat a semmiben. Sötétedik. Kopognak az üvegen. Határvonal. A nyílvessző szélsebesen pörög, majd hirtelen átrepül a tükör felett, s belefúródik egy fába. Kiáltás. Dübörög a föld. Már nem ébreszt fel semmi sem. Távolodom, érkezem. A hintaszék megáll, s fejemre hull a fehér lepel. Túl az üveghegyen.

http://www.youtube.com/watch?v=FSh4E0dlOHA&feature=related

Karikatúra

Érthetetlen, rendezett. Nyugtalan rezgések, lehajtott fejek. Figyelem a változást, a váltakozást. Ugyanaz marad, csak a vászondarabok rojtjai hullanak a földre. Összesöprik néha. Sietek. Rohanás oda, ahol nem sejtik mi az ami tartja bennünk az életet. Miért nem lehet másként, miért csúkódik be az orrunk előtt az ajtó, ha lélekszakadva rohanunk felé? Miért több a kevesebb?
Kell, az akarat visz előre, szorít a falhoz. Verejtékcseppek, küzdelem. A lift zakatol, ahogy halad az emeletek között: fel-le. Támaszok. A tető reped. Áll alatta, s ahogy potyog a vakolat, csak figyel, szemét mereszti, nem ugrik el. Cserepek, s egy váza darabjai. Szilánkok, amik a falba csapódtak, s őrzik az emlékeket. Ezredforduló, recsegve-ropogva fordulnak a kerekek. A nap lassan nyugovóra tér, s megpihen a dombok mögött. Nem zavarja senki sem.
Csillagfüggöny az égen. A volt ami van, s lesz majd a létezem. Pereg a homok, a szél fütyül a sikátorban. A patkányok ijedten futnak valami elől, menedéket keresnek.Léptek. Végül monoton hangok. Az eső kopog az ereszen.

Álomvadászok

Itt vagyok, de szeretném ha a máshol jönne közelebb. Karcolom, vésem a fába a jeleket. Emlékszem, hogy a vízből kilátszottak a jéghegyek. Büszke óriások voltak, rám sem néztek, ahogy elhaladtam mellettük. Útvesztő, sorstalanul a tengeren. Eszembe jutottak a búzakalászok. A mezőn mezítláb szaladtam, s hagytam, hogy a szél játéka megszépítse a leégett földeket. Száraz gallyak zörögtek az erdőben, s egy éles füttyjel lángba borította a fellegeket. A tölgyfa alatt szanaszét hevertek a falevelek, s a makkdarabok beborították a zöld füvet. Erős, drótból font kötelek. A mozdony sípolt, csikorogtak a fékek. Ott feküdt a síneken. Nem volt nála fegyver, csak bámult maga elé, s figyelte ahogy a száguldó gépezet fényei egyre közelebb és közelebb érnek. Nem félt, nem remegett. Aztán az utolsó pillanatban hirtelen eltűnt a vonat elől. Amikor megfordultam, ott állt mögöttem. Nem szólt egy szót sem, csak intett, hogy kövessem. Lenyűgözött kecses, nyúlánk alakja, fürge léptei, ahogy szélsebesen ugrált a köveken. Orra buktam, hátrafordult, s kinevetett. Bosszantott a vidámsága, a jókedv ami belőle áradt, de mentem utána. Enyhe szellő simogatta meg arcomat, s egy pillanatra behunytam szememet. Amikor újra kinyitottam, kihalt volt minden. A rejtélyes idegen eltűnt. Egy fának támasztva ott feküdt a fegyvere. Ahogy közelebb léptem, a fák között megpillantottam egy csordogáló forrás vizét. Megigézve bámultam a tisztaságot, s a benne felderengő kölyök arcát. Szalmakalap volt a fején, integetett. Megfájdult a fejem. Koncentrálni akartam, a fegyver remegett a kezemben. A víz egyre csak nőtt és nőtt, ellepte a lábamat, s mindeközben bénultam figyeltem a gyermeket. Kapaszkodott belém, s nem engedett. Lőnöm kellett volna, tudtam, éreztem. A víz már az államat nyaldosta, fegyveremet tartottam a fejem felett. Aztán egy szempillantás alatt magamhoz szorítottam és alámerültem. Úsztam, csukva volt a szemem. Lassult a légzésem, végül már nem éreztem semmit. Amikor magamhoz tértem, a kis csónak békésen ringatózott a vizen. Benne ült egy kigyerek. Ismerős volt, alakja nyúlánk és kecses. Integetett. Szaladtam, bár nem tudtam mit keresek. Feltámadt a szél, s lesodorta fejemről a szalmakalapot. Jéghegyek, hulló tölgyfalevelek. A távolban feldördült egy puskalövés. Aztán minden elhalkult, minden megszűnt. Csendes, tiszta tó. Éjjeli gyászmenet.

Földrengés

Test és lélek, a spiritualizmus határai. Őrültség és szenvedély, kapálózás, menekülés. Aztán minden nyugodt, csendes, akár vihar után a kisimult tenger felszíne. Örvények a mélyben. A távolban egy kitört vulkán lávatengerének fényei. Forróság. Egy napon, egy időben, egy helyen. Az események megállíthatatlanul pörögnek, s mindent magukba szippantanak.
Kezemen látszanak az erek. Erőltetett, monoton. Nem létezem, ha nem láthatok, nem kapok levegőt, ha nem hallhatom a zene ütemét. Borító, kép a könyv fedelén. Mosolyog rám, ismerősek vonásai. Kutatom, keresem, vajon mit rejtenek szemei, milyen titkokat őriznek a kopott papírok. Megsárgult képeslapok. Kimásznak a sarokból, s belebújnak kabátzsebembe, már magam sem tudom, mióta hurcolhatom. Modern és régi, fásult és friss. Keverednek az élet nagybetűi. A legelső hátulról támad, lesből érkezik. Tétlenség. Nem először kopogtat a váratlan vendég. Rövid ideig marad, nem értem mit szeretne mondani, nem tudok rá figyelni. Nem ismerjük egymást, átnyúlnak határaink. Alighogy becsukja maga mögött az ajtót, s fejem alatt megfordítom a párnát, az elveszettség néz rám kihívóan. Bántani jött, érzem tekintetén. A számat sem nyithatom ki, s máris könyörtelenül rám támad. Megkövülten fekszem ágyamon, s próbálok lélegezni. Számolom a perceket, s hallgatom a falióra kattanásait. Végül csend lesz. Ül az ágyam szélén, s bosszúsan legyint. Valamit még mormog magában, majd ő is távozik. Figyelem az éjszaka zajait, s hallom ahogy valaki közeledik. Megijedek, amikor megpillantom. Cipője lyukas, inge elszakadt, nadrágján pedig hatalmas foltok éktelenkednek. Levertség. Hordozza hátizsákját, s benne minden sérelmét. Szeretném, ha letenné, barátságosan nyújtom felé kezemet. Megriad, hátralép, s magához szorítva a viseltes hátizsákot eltűnik. Ágyamba zuhanok. Valakit még várok, érzem hogy jönnie kell, ez még így túl kevés. Nem találtam semmit, semmit amit értenék. Csendben lélegzem, nem mozdul a gép. Ébredés, reggeli tompa lüktetés. Erek a kezemen, fejemen átfut a felismerés. Nincs különbség, minden kezdődik, s minden visszatér. Önmagától, önmagába. Zuhanás vagy repülés? Szárnyak nélkül, szárnyakkal futunk a fény felé.

Kerek egész

Billiárdgolyók gurulnak az asztalon. A dákó forog a kezemben. Hátam mögött megszólal a zene, hasít a levegőben. Ritmusra mozog a lábam, a lámpafényben úsznak a füstkarikák a fejem fölött. A golyók egymás után tűnnek el a lyukban. Az utolsó ütés süvít mint a szél. Kemény, határozott, pontos. A teremben tapsolnak, itt-ott egy füttyszó is felhangzik. Mosolygok, s a poharam után nyúlok. Felhajtom a maradék italt, a dákót visszateszem a helyére, majd egy gyors fejbiccentés kíséretében kisétálok az ajtón. Beszívom a friss levegőt. Órámra nézek: hajnali három. Túl korán van még hazamenni. Nyakamba veszem a várost. Már ismerem a járást, maguktól visznek lábaim. Néha felbukkan egy-egy autó az úton, s elrobog mellettem. Fel sem nézek, csak arcomon fut végig egy halvány mosoly. Ugrálok a kockaköveken. Észre sem veszem, eltelik egy óra, aztán még egy, s elkezd derengeni. Ébred a világ, s én állok a kellős közepén.
Felerősödnek a város zajai, lassan kihunynak a lámpafények, s a sarkon túl már hallom a villamos csengetését. Egy újabb reggel. Nyit a péküzlet, érzem a kenyér illatát. Számban összefut a nyál. Éhes vagyok, órák óta nem ettem semmit. Belenyúlok zsebembe, s előkotrom a megmaradt pénzemet. Vidáman lépek be a kis bolt ajtaján, s ujjammal a ropogós perecre mutatok. Az eladó jóságos szemekkel néz rám, már ismer. Váltunk néhány szót, majd búcsút intek, s jókedvűen távozom. Tudjuk mindketten, holnap ismét találkozunk. A perec gyorsan fogy, miközben lábaim visznek hazafelé. A ház előtt egy öreg koldus üldögél. Reggelenként szoktunk beszélgetni. Egyszerű ember, de éppen ezért kedveltem meg talán. Annyit beszél amennyi szükséges, s ha már nincs mondanivalója, előveszi kopott hegedűjét és elkezd játszani. Csak úgy, magának. Látszik rajta, hogy élvezi. Hallgatom egy darabig, s azon gondolkodom, hogy milyen egyszerű is ez az egész. Az öregre nézek, de ő máshol jár. Egy ideig még nézem sötétbarna szemét, majd csendben megfordulok, s a bejárati ajtóhoz lépek. A kulcs zörren a zárban, s már bent is vagyok. A lift monoton kattogása közben egy nagyot ásítok, aztán egy zökkenés. Kiszállok az emeleten, s benyitok a szobámba. A napsugarak már javában kergetőznek a falakon. Szeretik ezt a helyet, néha még engem is felébresztenek, ha játszani támad kedvük. Nem tudok rájuk haragudni. Szeleburdi népség, szívesen látott vendég. Cipőmet levetem, majd a fürdőszobába sétálok, s megengedem a vizet. Amint a kád megtelik, ledobom ruháimat és belevetem magam. Micsoda felfrissülés! Mintha egy mázsás súly gördült volna le vállamról. Egy ideig áztatom fáradt tagjaimat, majd kimászok a kádból, megtörölközöm, s felveszem a tiszta ruhát. Nyújtózok egy nagyot, és az ablakhoz sétálok. Odalent már javában zajlik az élet. Újabb mosoly terül el arcomon, majd becsukom az ablakot, a kulcsokat zsebre vágom, s kimegyek a konyhába. Kinyitom a hűtőszekrényt, előveszem a vizesüveget, s egy jó nagy pohárral öntök magamnak. Érzem ahogy végigfut a szervezetemen, s lehunyom szememet. Megnyugtató érzés! Az üveget visszateszem a helyére, majd felhúzom cipőmet, s megmarkolom kerékpárom kormányát. Kiviszem a folyosóra, s bezárom magam után az ajtót. Elrakom a kulcsokat, hívom a liftet. Lefelé menet dúdolok magamban. Az utcára lépve megcsapja orromat a benzingőz, s ereimben felforr a vér. Felpattanok a biciklire, s már suhanok is úticélom felé. Irány a messzeség!

Keserédes

Ember a ködben. Párás a levegő, az égből hullanak az esőcseppek. Kimondhatatlan szavak rejtőznek a mélyben, de már nem követelőznek, nem tolakszanak előre. A hátsó sorban ülnek apró székeiken, s várják, hogy majd nevükön szólítják őket. Nincs már félelem, az árnyak mérgesen kergetőznek. Minden és mindenki bújócskázik. Játék az életünk, játék odafent és idelent. Madarak repülnek kitárt szárnyakkal, fűszálak hajladoznak az enyhe tavaszi szélben. Az ember áll a ködben. Névtelen, egy arc a semmiben.

Kiesik kezemből a toll, eltörött a hegye. A notesz fehér lapjain megkezdett sorok, fekete betűk. Nincs aki befejezze. Serceg a gramofon a háttérben, s egy idős asszony halkan dúdol egy régi nótát. Május van, a fák ontják illatukat, s a virágok ünneplő ruhában pompáznak. A polcról fogynak a könyvek, az idő nem kíméli egyiket sem. Elkezdett történetek, félbehagyott életek. Akad olyan is, ami talán sosem létezett, ám mégis életre keltette a szavak titkos ereje. Megőrzi az emlékezet.

Frissen vetett ágy, fehér falak, függöny s néhány növény a szoba teljes díszlete. Üres, teljesen üres. Lakatlan sziget, melynek ajtaját ha kinyitod, a semmibe vezet. Illúziók, szépen berendezett életek. Őszinte rettenet. Becsukod az ablakot, a madarak elrepülnek fejed felett. Állok a ködben, körülöttem idegen emberek. Kémlelem a messzeséget. Sokáig várok, majd lassan, óvatosan megfogom a kezed. Embergyerek. Játszunk. Te halált, én életet. Esőcseppek koppannak a fejemen. Ne engedd el a kezemet! Menj, hamarosan követlek! Így kezdődött, így lett vége egy ködös májusi reggelen. Üdvözöl a végtelen!

Túl mindenen

Alvó oroszlán. Nincs mit mondanom. Halott titok. A fejemben valaki erősen kopog. Nem akarok ajtót nyitni, de dörömböl szakadatlanul, s úgy érzem, lassan megbolondulok. Mellettem egy sötét idegen kajánul vigyorog. Sosem láttam még erre, de nap mint nap újak jönnek. Van úgy, hogy naponta többször is változnak az arcok, s még mielőtt felfognám, hogy mi történik, a fekete autó elrobog.
Most már túl sokan vagyunk. Emlékszem, amikor idekerültem, még üresek voltak a szobák, helyenként nem voltak ablakok, ajtók. Az autó türelmetlenül dudál a sarkon. Elmegyek. Lesétálok a csigalépcsőn. Fűre lépni tilos! A sofőr komor arccal tárja előttem szélesre a fekete ajtót. Egy percet sem tétovázok, beszállok. Ölembe hullanak a kártyalapok. Sosem tudtam játszani, nem ismertem a szabályokat. Osztottak, s kaptam ami jutott. Néha blöfföltem, s bevált, de volt hogy újra kellett kezdenem egy másik asztalon. A végére ketten maradtunk: elől a sofőr, s hátul én, az utas. Már nem érdekel a játék, kiszálltam félúton. Fáradok. Lecsukódnak szemeim. Haldoklok és álmodom. Ne ébressz fel! Az utolsó kártyalap is kirepül az ablakon.