Dimenziók

Papírhajók. Forog a Föld. Megszokott utak, elhagyott csónakok. Álmos szemek a sötétben. Harangok zúgnak, s a tenger morajlását sodorja a szél felém. Színpadon állok. Csillogás, rivaldafény, tapsvihar. Teltház az élet peremén. A saját zeném, a saját hangom. Függöny mögé bújik a szenvedély. Nevetés, könnyed, őszinte szeszély. Tavaszi illat terjeng a levegőben, lüktetés.
Hátam mögött ismerős arcok. Mellettem emberek. Furcsa a kezük. Keresztek. Nehéz súly, könnyű repülés. Hangszóróból szűrődnek ki a mondatfoszlányok. Távoli, fátyolos titok. Meleg könnycsepp folyik szét az emberi arcokon. Duzzadó patak, végtelen udvarok. Zörögnek a kapuk, kulcsok a házfalon.
Ígéretek, fáradt sóhajok. Hallgatnak a kertek, a madárijesztő kitartóan követi szemeivel az égboltról távozó napot. A hegyoldalról kövek gurulnak lefelé. A völgyben ősi romok, eltűnt idők szellemei bolyonganak a sziklasírokon.
Átadom. Kották, félbehagyott dallamok. Zenekar, próbaterem. Karmester a pódiumon. Fémes acél, homok az ujjaim között. Peregnek a lapok. Számozott oldalak, színes lenyomatok. Sokan, többször. Tett és gondolat. Monológ. Párbeszéd a hátsó sorban. Kezed a vállamon. Fúj a szél.

Füstkarikák

Hangulatos kis kávéház. Egyszerű székek és asztalok. A kis ajtó nyikorog, ahogy lenyomom a kilincset. A pincérek egyszerre néznek fel. Mosolygok, visszamosolyognak rám. A helyem már előkészítve, az asztalon újság és a jól ismert kávéspohár. Az emeleten megreccsen egy szék. Felsóhajtok, s beszívom a fa illatát. Aztán leülök, és széthajtom az újságot. Pillanatok alatt megtelik az üres pohár. Ugyanaz az íz, mégis több mint megszokás. Életvidám rácsodálkozás. Kinézek az ablakon. Egy kisfiú szalad át a másik oldalra, s öleli át édesanyja nyakát. A sarkon egy magányos férfi álldogál, s fél percenként nézi az óráját. Gondterheltnek tűnik, fáradt ráncok borítják homlokát. A szemben lévő ház egyik teraszán egy fiatal házaspár galambokat etet. Hullanak a magasból a kenyérdarabok. Csillog a szemük, ahogy egymásra néznek. Szerelmesek.
Egy fiatal nő sírva rohan keresztül az utcán, aztán eltűnik a fordulónál. Egy autó fékez le a régi ház előtt, majd újra gázt ad és elrobog. Egy idős házaspár fordul be a sarkon. Remegő kézzel kapaszkodnak egymásba. Egymásra néznek, nevetnek. Minden mozdulatukban szeretet bújkál.
A kisfiú boldog mosollyal szalad oda hozzájuk, s átöleli őket. Édesanyja féltő szeretettel karol bele az idős férfiba, aki hálásan néz vissza rá. A férfi, aki a sarkon áll, zavartan megigazítja ingujját, és elindul a vidám társaság felé. Fejére hullik egy kenyérdarab. Felnéz, s meglátja a fiút és a lányt. Lassan felemeli kezét, és integet. Megváltozik az arca, ahogy visszaintenek. Különös változás. Egy kéz érinti meg vállát. Az idős nő gyengéden tekint rá. Leolvasom a férfi remegő szájáról a szót, amely elhagyja az ajkát: Édesanyám.
Hirtelen egy autó fékez le mellettük. Néhány perc után továbbhajt, s az úton egy fiatal férfi áll. Hátizsák a vállán. A vándorlás végetért. A kisfiú a nyakába ugrik, s Ő szorosan átöleli.
Emberek, egy élet néhány pillanatban a kávéház ablakán keresztül. Előttem a világ. Összehajtom az újságot, s az üres pohár mellé teszem. Az asztalon már ott hever a fehér papír és az írószerszám. Az emeleten újra megreccsen a szék. Látlak már.

Kortárs reneszánsz

Emberek az utcán. Sétálok közöttük, figyelem mozdulataikat. Megbámulnak, leszólítanak. Egy fiatal férfi teára invitál. Kedves mosollyal arcomon megköszönöm és tovább megyek. Talán megfordult a világ, talán én fordítottam hátat. Más lett, talán. A virágárus vidáman integet, érzem a rózsák illatát. Nehéz megtalálni az elveszett hangokat, szavakat. A lejtő felfelé visz, nincs más választás. Kapaszkodó vár minden sarkon, minden fordulónál.
Ahogy lépkedek, mintha feltárulna egy kapu, s a túloldalon hegyek és dombok várnak, örök utazás. A küszöbön megállok, s hátranézek. Minden más. Már várnak rám. Eltűnt a félelem, eltűnt a düh és a lázadó tagadás.Építőkockák a kapun túl. Ismerem a formákat, a színeket. Nem messze tőlem egy kis játékvonat száguld a síneken. Valaki engem néz az ablaküvegen át. A közelben ott hever a gitárom. Emlékszem, amikor elindultam még nálam volt, de aztán útközben valahol, valamikor, valahogyan, .... Nem tudom.
Lépkedek, s érzem, ahogy visszaköltöznek belém a gondolatok és összeállnak a mondatok. Tenyeremre pillantok, tintanyomok az ujjaimon. Kagylódarabok hevernek lábaimnál. Vissza az úton. Beletúrok a forró homokba. Egy büszke sas száll el fejem fölött. Befejezett kopogás. Kapaszkodok. A kapu nyitva áll.

Üresjárat

Emlékszel? Emlékszem.
Mindenre? Semmire.
Megérted? Elfogadom.
Keresed? Kiharcolom.
Itt vagy? Távolodom.
Tettek? Gondolatok.
Érzed? Értem.
Hasonlítunk? Különbözünk.
Mindig? Örökké.
Te vagy az? Mi vagyunk.

Jelenlét

Vánszorog az idő. Be kell fejeznem a tombolást. Nem érthetem. Kifogások keringenek a levegőben. Talány. Külön-külön összeillenek a szavak, de együtt jelentéktelenek. Csobbanás. Evezőlapát hever a parton. Realista félelem. Csak tőmondatok, talán semmi nem is rejtőzik közöttük, nincsenek kérdőjelek. Pont van, erős, fekete. Néha vessző is, de a folytatás bátortalan hangon kopog. A lakat meg se moccan. Hétpecsétes, lezárt. Barikád az úton. Átugrom. Fejem a földbe csapódik, de nem érzek semmit. Nem tudok futni. Emberek hevernek a fűben. Boldogság. Az utolsó hosszú ékezet.

Főnix

Angyalt vártam az égből, s felkacagott a pokol. A gyökerek szívembe nőttek, hiába próbáltam egyesével kiszakítani. Szúrtak a késhegyek. Nem bírtam fogni a láncokat, kezem megfeszült s véresre marta a képzeletet. Lángba borítottam az emlékezést. Vele együtt égtem, de nem szóltam egy árva szót sem. Összeszorítottam fogamat, míg a lángok nyaldosták testemet. Vártam az angyalt, megtaposva, porba hullva, le nem vettem az égről szememet. Üszkös romok álltak a házak helyén, a mezőt belepte a koromfekete végtelen. A lehetetlen nem létezett. Múltból felderengő szavak, reszketek. Haladok a lángtengerben. A kalászok izzanak, vörösek, s úgy hajlonganak a szélben, mintha életük utolsó percében egy fényképezőgép lencséje nézne velük szembe. Halálukban is büszkék, szilárdak, sebezhetetlenek.
A földet nézem, hallom a szárnysuhogást. Összeesek. Zokogás, mérhetetlen kegyelem. Tisztítótűz szakítja ketté testemet. Felsikolt az angyalom, megsebzik a lángnyelvek. Elengedem, repüljön messzire! Utána nézek, szárnyain őrzi jeleimet. Szomorúan sántít, a pokol vérfagyasztón nevet. Csak őt mentsd meg, vidd haza! -  suttogom, miközben érzem, hogy minden összeomlik. Szomjúság gyötör, a távolból a szárnyakat figyelem. Hirtelen a magasba emelkedik. Olyan mint amikor először megpillantottam, tündöklik az éjszakában. Énekel: a hazatérők dala széttapossa a gyökereket. Szívembe marnak a késhegyek. Kezem port markol, a lángtenger betakar. Az angyalom énekel.

http://www.youtube.com/watch?v=1UUYjd2rjsE

"A remény rabjai"

Szeretettel M.J.-nak! Köszönöm a köszönömöt!

Tudatlanság küszöbén állok, hitetlenség kísér. Fogalmak, melyeket értek, de a lényeg valahol a semmiben lebeg. Nem érem el. Feldereng egy régi kép, cseresznye lóg a fa tetején. Rajzok, lágy vonás suhan a papír felett. A konyhában sípol a teáskanna. Könnyed léptek, szoknyák suhogása. Sütemény illata terjeng a levegőben. Otthon. A teraszon egy szürke galamb totyog, fészket keres. A szél meglebbenti a függöny sarkait. Titkok tárulnak fel a múltból. Sötét világosság. Elferdült igazságok, agyonhajszolt szavak, mondatok. Kávé gőzölög az asztalon. A szobában duruzsol a televízió, miközben villog a monitor. Álmos ébredés. Lassul az élet, csitul a víz felszíne.
Kalapácsütések, egyre erősebbek. Repedezik a fal, a régi festék lepereg a tégláról. Tiszta, de védtelen. Az utcáról nem szűrődnek be zajok, csak egy-egy falevél hullik ölébe. Színek. Pocsolya a földön, zavaros képmások. Hazafelé tart. Érintések, köszöntés. A kapu becsukódik: kézben kéz. Egymásba rejtett tudás, kimondatlan reszketés. Kiáltás a hitért. Egység, felbonthatatlan kötelék. Koppanás, földre hullik egy gyűrű. Gondtalan nyugalom. Fáj még a seb, de gyógyul már, s betömi a falon tátongó repedést. Új színek a falakon. Minden összetartozik, minden, minden... Egyszerű tévedés.