Látomás a Kálvárián

Koponyákon gázoló haldokló lehelet járja át csontjaidat, melyek rövidesen törött szárnyú madárként hullanak a vértől ázott föld nyirkos cseppjeibe. Az ítélet pálcát tör a vízbe mártott kezek hamvadó léte fölött, majd vállaira veszi rongyokra szabdalt lelkedet. Remegés hasítja ketté a valóságba rejtőző titok poros lépteit, míg a súlyos teher komor végzete maga alá gyűri ziháló lényedet. Fájdalmak találkozása tölti be a szemekben bujkáló üresség színtelen fátylát, miközben anya és gyermek érintése átsuhan az időtlen magány csarnokán. Gyászmenet. Ismeretlen kéz szántja ácsolt koporsód rideg felszínét, s ahogy átveszi terhedet, a megszabadított kín nyögve borul önmaga sebeire. A tömeg összenyom. Hirtelen lágy szövet hullámzása tör utat sajgó víziód kopott tüzében, s egyetlen mozdulattal betakarja halványuló vonásaid. Örök emlékezet. Az út azonban ismét maga alá temet. Elmosódnak a hangok, melyek sírása felkelti a kövek alatti mozdulatlan világ tétova bábjait, s rezdülésükre pozdorjává törik a létra ég és föld között. Utoljára, még egyszer: a porba le. Mindentől megfosztva tépik szét boldogtalan tekintetek megcsalt álmaik végső reményét, hogy aztán sorsot vetve osztozzanak tudatlanságuk vétkein. Szögek. Mélyebbre hatolnak, mint a kimondatlan pusztulás kísértő vágyai. Gúnyból épített bástyáik szilárdan állnak tornácuk udvarán, míg egy sóhaj be nem kopogtat csukott ablakukon. Beteljesedett. Mulandóság és kereszt. Péntek van, kegyetlen hideg. Altatót dúdolnak kihűlt ajkak, s karjaiba zárva életek győznek önnön haláluk felett. Aztán csak csend. Néma csend. Síron túl és sírba lenn. Majd harmadnap, majd akkor ... „Et resurrexit tertia die." (A keresztút tizennégy stációja nyomán)

Csonka „memoár"

Remegő illúzió kutatja a lázas lüktetés mulandó aranyát, melynek fáradt ritmusa félve lapul meg a színekkel átszőtt nyugtalanság falaiban. Szorongó fájdalom tüskés cseppjei simítják gyűrött homlokod kővé dermedt látomásait, miközben az indulat lassan beszivárog mozdulatlan lélegzeted perzselő tüze alá. A viasz szétfeszíti megnyúlt árnyékaink imbolygó alakját, hogy aztán vállat vonva hagyja magára a kételyek végtelen folyamát. Körbezár, megbocsát. Lakatlan dobbanás hívja a szótlan felhők vonuló sóhaját, melyben elárvult kacajok hajszolják múltjuk megkopott himnuszát. Egymáshoz érintett, egymásba zárt. A távolból némán üzen egy törött vázába tuszkolt pillanat, s a fuldokló érintés kinyújtott karjai lehanyatlanak. Gondolkodó öntudat emészti a keserédes szavak puha illatát, majd ahogy érkezett, úgy távozik is. Képzelt igazság foszló rojtjai kapkodnak életük nyomai után, ám a morajló tenger hullámai kagylóba zárják a kattogó kerekek füstölő zaját. Megváltott bűnök homokszemcséi tapasztják be süket füleink bénult mozdulatát. Haragos út, végtelen mennyország. Magadban hordod egy néma altató örök mosolyát.

Szeretők lázadása

Kitakart káprázat foltozott maradványai keringenek a légüres tér párnázott könnyei között. A megneszelt félelem lábujjhegyen lopakodik az ölelés zsibbasztó csonkjaiban, mialatt a boldogság kényszeredett arcvonásai bilincset fonnak tömlöcük fekete magányára. Szétváló pillantások hullámzanak a keserű pirula érett zamatához simulva, melyből kicsordulnak a búzaszemek fonnyadt termései. Bűnbánók sírása tépi fel a magára zárt ajtó nyikorgó kilincsét, s a feszült indulat gátlástalan sóhajjal táncot lejt a terített asztalok alatt. Talált érmék csillognak a földre szórt homokban, s ahogy a törmelék súlyától megroppan az önzés gyúlékony szárnya, feltárul a szakadék. Kacagva rohannak végzetük álarcos szenvedélyét magukra öltve a hamis ígéretek, aztán kihűlve húzódnak a parázs hamvadó lángja fölé. Becsapott árnyak láncai csörögnek a fehérre mázolt éjszaka vakító némaságában, ám a nyugtalan értelem száraz morzsái lyukat égetnek a papír éles hegyén. Karcolt örömök hörögnek a kifosztott igazság tébolyult ösvényén, ahonnan a ködbe vesző alakok utolsó lélegzete korhadt gallyak suhogását sodorja az elárvult öntudat felé. Lanyhul a vágy, erősödik a fény. Pőre eszmélet teríti magára viharvert köpenyét, ám a józanság kegyetlen álmai arcul csapják a fáradt vándorokat. Ülnek és beszélnek. Hallgat a mozdulat. Idegen bolygók a kopár föld alatt.

Törött gyöngyszemek

Magányos fellegek tejfehér áhítata csimpaszkodik a frissen nyírt fű konok ágaiba. Halvány papírpoharak simulnak össze a félhomály ódon csendjében, ahonnan csíkokban távozik az áporodott levegő savanyú illata. Préselt valóság lüktet az izzadó homlokok gyűrött végzete fölött, majd a bomló vakolat maga alá temeti a haldokló kezeket. Harangzúgás sikolya repeszti ketté a fatörzsbe karcolt vonalak által szőtt érzelem ráncait, hogy aztán a mélység nyomasztó fullánkja megsebezze a borús szíveket. Stigmák borítják a vakon lézengő árnyak mozdulatait, melyen keresztül ólomszárnyon érkeznek az enyhet adó fásult évtizedek. Pergő szemcsék hullámzanak a szikkadt lelkeken, miközben sorsuk fejvesztve rohan szédült jellemük súlyos képei felé. Lábnyomok a berkek alatt, szakadt kötés a sivár számok tömjéntől gőzölgő vádjaiba rejtve. Idegenek jönnek. A parton tömött sorokban bégetnek a farkassá szelídült névtelen csillagjegyek. Otthontalan mederben csorognak kapkodó ígéretek, melyek nélkül fuldokló öntudatunk csupán csalóka kísértet. A föld remeg. Alázat kopogtat a zárt ajtók előtt, ám a válasz tompa és rideg. Ember, gyarlóság a neved.

Tomboló ököl (... a látszaton túl)

Megfontolt távolságból csapódnak falhoz a cikázó villámok, aztán ahogy elérik céljukat, fáradtan omlanak a hallgatag kövek mozdulatlan karjaiba. Zaj van. A bogarak zümmögése néha kihallatszik az agyban motoszkáló gondolatok közül, ám a város burkolt közönye gúnyosan dobja félre a teleírt lapokat. Cseng a telefon. Kómás arccal botorkálnak a feltört járdaszegélyen az üres villamosok, miközben imbolygó léptekkel forognak körülöttük a sápadt reményt hordozó naiv életek. Esni fog. A valóság acélos ridegsége elérhetetlenné teszi a szemekben bújkáló kérdésekre adott feleletet, s ettől mintha fellázadnának a díszes ketrecbe csomagolt árnyékok eleven csápjai. Közeleg a tél. Vacogva simulnak össze a kopott fekhelyekre terített rongydarabok között az illúziókat kergető idegenek, s ahogy meglepi őket az álom, támadásba lendülnek a lelküket emésztő kényszerképzetek. Fáznak a hópelyhek. A félig telt pohár karimáján kicsordulnak a könnycseppek, melyeket ismeretlen kezek gondos figyelemmel mostak szét a hideg padlón. Ragaszkodnak a sötétség biztonságot jelentő homályához, melyben mindenki ugyanolyan. Tévednek. A semmi lappangva kocogtatja meg a nyitott ablakot, melyen keresztül a huzat gazdátlanul kutatja a közeledők nyomait. Egyenletesen lélegeznek a fásult hétköznapok, majd visszatérnek medrük kiszáradt réseibe. A TÖBBI NÉMA CSEND ...

Filmszakadás

Lesüllyedt szilánkok szélei karcolják jegesre a bűnbe ragadt melegség fárasztó rémképeit. Holdtölte permetezi öregedő hangulatát a rezzenéstelen ágak lombja között, ahonnan félve tekintenek szét a menekülő életek. Tunya védekezés fordít hátat a recsegő heverőn hangszálaink megduzzadt árkainak, majd szétterül az idegen érzések hálójában. Dekoncentrált kapkodás lopakodik levegővételünk riadt vágyai elé, ami megakadályozza törekvésünk falnak ütköző döbbenetét. Ping-pong labdák pattognak a földön kígyózó nyomor betonba döngölt lábain, s ahogy megnyikordul a rozsdás ajtó, kínzó könyörgések lepik el a csupaszra perzselt tereket. Az évszakok egymásba kapaszkodva engedik szabadjára rongyos sértettségük lélektelen pillanatait, hogy aztán magukkal is megbékélve felolvadjanak színültig telt poharaink lötyögő fodraiban. Zaklatott némaság furakodik a fullasztó ködbe burkolt város zajai közé, s amint a csengetés megcsapja füleit, fürkésző szemek támadnak rá az oszlopok mögül. A félig szívott cigarettacsikk parázsló végei gúnyosan kacsintanak a botladozó járókelők felé, majd az esőcsepp mennydörgése szelíd álomba ringatja. Láttam a semmit, de abban a percben új alakot öltött, s ettől lényege mindenné vált a sötét felhőket hátukon hordozó árnyak nyomaiban. Szuszognak. Hangosan, fázva. Hajnalra már nem lesz mondandójuk. Hajnalra elalszanak, s az eső kopog az eresz alatt.

Sziklák ormán (Halottainkért)

Nincsenek szavaik, mindegyik hallgat. Párák csupán, lenszínű vászon a nyugodt réteken. Magunkban hordjuk arcunkra tapadt emlékeiket.