Üzenet a semmiből

Érzelmek. Hullámzanak a felszínen. Néha izzanak, néha nyugodtan ringatóznak a vízen. Hang a zongorán, béke idebent. A következő pillanatban dörren egy ágyú, s millió darabra törik a fénylő üveg. Szanaszét hevernek a darabok, ahogy lépegetek. Szó nélkül, némán szedem össze amit megérez a talpam, észrevesz a szemem. Egy hatalmas puzzle részei, emberi életek.
Egy bicikli suhan el mellettem sebesen. A hűvös szellő megérinti arcomat, majd a távozó után siet. Bámulok a messzeségbe, de már nem látom egyiket sem. Vajon ült valaki azon a kerékpáron vagy sem? Emlékeznem kellene, de csak a rügyező fák nyújtogatják felém gyengéden leveleiket. Üzenet. Régóta hever az asztalon, nem nyitotta ki még senki sem. Egyszerű, sima fehér boríték: névtelen. Homályos köd dereng.
A fejem fölött elrepül egy szürke galamb. Szárnyaival emelkedik egyre feljebb és feljebb. Nézem ahogy törpül az alakja, majd eltűnik a felhők mögött. Aztán lehullik a földre az első esőcsepp, majd szépen sorban követik a többiek. Az ég nyugodt és színtelen. Egyre sűrűbben kopognak az apró cseppek kézfejemen. Az esernyőmet a sarokban felejtettem. Hogy mikor? Régen volt, nagyon régen. Biztos még most is ott hever, s reménykedve fürkészi a kilincset, hátha megmozdul és belépek rajta. Poros lehet, fáradt és öreg. Ám vár, s reménykedik, hogy majd egy szép napon felébred téli álmából, s újra hallhatja a madarak csiripelését, érezheti az emberi lehelletet.
A hegy mögött vörösen izzik a nap. Talpamat égeti a forró homok, ám én csak bámulom a korongot, ahogy büszkén, fejét felemelve elhagyja az eget. Akár egy bálkirály, aki az utolsó táncra szíve választottját kéri fel. A teremben elhallgat mindenki, rájuk szegeződnek a tekintetek. A pincérek, kezükben pezsgővel megállnak az üvegajtók előtt, s vágyakozó szemük a távolba réved. Elhalkulnak az apró neszek, s felsír egy hegedű: édes bús hangon, szerelmesen. A király s királynője kéz a kézben lejtik keringőjüket. Egymásba forrt tekintetek. Lángolnak, izzanak, vöröslenek. Szenvedély lobog szemeikben. Az utolsó tánc, az utolsó ami egy életre szól. Csak forognak, keringenek. Ölelik egymást szorosan, mintha többé el sem akarnának válni. Az éjszaka fényei lassan bekúsznak az ablakok résein át, s a teremben egymás után lobbannak fel az álmos viaszgyertyák. Kiürülnek a termek, az ismerős arcok a semmibe tűnnek. Király és királynője egyre csak táncol, áttáncolja az életet. Aztán elsuhan egy hullócsillag, s a vonó hangosan koppan földet érve. Ám a keringő egy életen át szól. Igen, egy életen át: király és királynő, neked.


„Ne a szavakra figyelj, hanem az üzenetre!"

Made in Hungaria

A villamos csenget a Dunaparton. Hangjára felgyulladnak az utcai lámpák. A vén kőkobold hamisan kacsint az elsuhanó sárga járgány után, majd egy laza mozdulattal a víz irányába hajítja megviselt kalapját. A régi holmi suhog a levegőben, s álmos szemekkel biccent az öreg nyárfák irányába. Azok egymásra néznek, majd megvonják vállukat, s megremegnek a falevelek. A kopottas kalap nagy csobbanással éri el a Duna vizét, s ebben a pillanatban megszólal egy hajókürt. Üdvözli a váratlan utast, majd hullámokat kavar, s ekkor a parton hirtelen felcsendül egy táskarádió.
A vén kőkobold szemében valami különös fény csillan, s a zene dallamára megmozdulnak évtizedek óta meggémberedett tagjai. Kezével csettint, s füttyre áll a szája; a rádió pedig csak szól egyre hangosabban. A nyárfák izgatottan hajlonganak, jól ismert illatot repít feléjük a szél valahonnan a múlt ködéből. A padok merengve bámulnak a távolba, emlékeznek. Aztán váratlanul az utcasarkon megmozdul valami, s elhallgat a táskarádió. Ám csupán egyetlen pillanat, s minden megtelik élettel. Füttyjelek, kacagás, csettintenek a kezek. Perdül a szoknya, tarka kavalkád. A házak falán neon reklámszövegek, s a lámpafényben megcsillannak a színes napszemüvegek. Táncot lejt Budapest. Tapsra mozdulnak a töredezett utcakövek, dobog a föld szíve. Egy félig szívott csikk repül a levegőben, koccannak a sörösüvegek, és a Dunán valamit visz a kishajó. A padokon újra éled a szerelem, csók csattan, ragyognak a szemek.
Aztán váratlanul elnémul minden. A sarkon feltűnik egy árnyék, takarják a falak. Jön egyre közelebb és közelebb, már szinte látni lehet az arcát. Szája szegletében pajkos mosoly villan, s felhangzik a jól ismert "commen sie hirtelen". Üdvrivalgás töri meg a síri csendet, s a vén nyárfák felidézik a nyarat. Összeáll a nagy csapat, és csak zúgnak a slágergyanús szólamok. Ég és föld egyszerre kacag. Az angyalok megpihennek a felhőkön, a csillagok pedig melléjük ülnek. A kis felhők szuszognak, de tudják, ez egy soha vissza nem térő pillanat.
A vén Hold is felnyitja álmos szemét, s színezüstbe vonja a Dunát, s vele együtt a partot és a hidakat. Régi álmok, új utak. A kis kobold örömkönnyeket hullat. Zsong az utcabál, kopognak a cipőtalpak. Gitárhúrok, egy aranyló szaxofon, s pereg a dob. Az árnyék azonban megrázza magát, s szétgurulnak a földön a varázsporszemek. Halkul az ének, eltűnnek az arcok, a levegőben megállnak a kezek. Egyetlen csettintés s újra sötét az éjszaka. A Hold magára csukja szobája ajtaját, s a csillagok visszamásznak egyesével a létrán. Az angyalok megrázzák szárnyukat, s elindulnak hazafelé. A padok felsóhajtanak, s ismét a távolba révednek. A vén nyárfák megrázzák lombjukat, s többé meg sem mozdulnak. Na és a kis kobold? Vajon merre lehet? Sehol nem látni, hiába csenget a sárga villamos. Nem üdvözli már senki. Ekkor valahonnan felhangzik az a régi táskarádió. Nagyon messziről, nagyon sercegve, de az utca sarkáról még idehallik a hívószó. Pajkosan kacsint egy ragyogó szempár a sötét éjszakában, s meglengeti kalapját. Az angyalok földjén te is álmodj vele!

Tengerszem

Ez a történet rólad szól. Igen, rólad. Ne nézz így rám! Nincsen ebben semmi különös. Most miért pillantasz zavartan a hátad mögé? Igen, hozzád beszélek. Te is ott voltál, emlékszem rá, ugyanúgy ahogy én. Mit mondasz? Beszélj hangosabban, alig hallak! Most meg hová mész? Várj, ne menj el! A kavicsok....

A parton sétálok, cipőm orrával a homokszemeket rugdosom. Mellettem morajlik a víz, békésen, mintha álomba akarná ringatni saját magát. Minden olyan egyszerű és végtelen. A fák susogása, a hűvös tenger, a fejem felett elrepülő madárraj. Lassan lépkedek. Lábam alatt csikorognak a homokszemek. Szemeimmel a földet kémlelem. Újabb és újabb színes köveket sodor a partra a víz. Vannak köztük kicsik, nagyok, közepesek. Számtalan szín, számtalan árnyalat. Egyik-másik olyan apró, hogy szinte észre sem veszem. Csak akkor kiált fel, amikor majdnem eltaposom. Ijedten néz rám, én pedig rámosolygok. Valahogy visszatér belé az élet. Lehajolok, s nevetve két tenyerembe zárom, majd zsebre teszem. A nap sugarai lágyan cirógatják arcomat. Elkezdek fütyülni. A habokból egyre több és több kis kavics úszik felém, szinte versenyeznek, melyik ér ki hamarabb. Elgondolkodva figyelem kapkodásukat, azt, ahogy minden erejüket megfeszítve igyekeznek elszakadni valahonnan, s elindulni az ismeretlen felé. Milyen bátrak, milyen erősek!
Ahogy múlik az idő, megtelik a zsebem a tömérdek kis kővel. Hiába kiáltoznak felém az újonnan érkezettek, számukra már nincs hely. Kezeimet zsebre teszem, s halkan elkezdek dudorászni egy nagyon régi dallamot. Kisgyerekként hallottam először, de hogy hol, arra már nem emlékszem. Aztán hirtelen földbe gyökerezik a lábam, és ajkamra fagy a füttyszó. Előttem a földön egy magányos kavics hever. Szótlanul mosolyog rám, majd elfordítja fejét és belebámul a napba. Úgy tűnik, mintha értenék egymást. Megigézve bámulom. Ilyen különleges kavicsot még nem láttam eddig. Miben jobb, miben kivételes, miben más? Talán, talán... Igen, engem varázsol át valaki mássá. Minél tovább nézem, annál inkább erősödik bennem a tudat, hogy szükségem van rá, de már nincsen hely a zsebemben. A többiek nem engednék be maguk közé, már így is polgárháború zajlik egyik-másik oldalon. Megtehetném hogy kiszórom mindegyiket, de akkor minek gyűjtöttem össze őket? Megtehetem azt is, hogy továbbmegyek, s otthagyom a különleges követ, ám én nem akarok elszakadni tőle. Rejtélyes erő árad belőle, s ez kell nekem. Mit tegyek?
Leülök a tengerparton, kezembe hajtom fejemet, s feszülten bámulom a vizet. A hullámok talán megsúgják a választ nekem. Telnek a percek, órák, napok, s én még mindig a homokos parton ülök. Időközben zsebemből sorban bújnak elő a kis kavicsok. Kíváncsian tekintenek körbe, s izgatottan indulnak felfedező körútra. Akad olyan, amelyik már vissza sem tér. Én csak ülök, s bámulom a vizet. Aztán hirtelen valaki megérinti a lábamat. Tekintetem a földre téved, s ekkor megpillantom a titokzatos követ. Nyílt a tekintete, egyenesen szemembe néz. Furcsa érzés, mintha átlátna rajtam. Egy szót sem szólunk, csak figyeljük egymást. Leül mellém, s az ő tekintete is a távolba réved. A nap utolsó sugarai még felfénylenek a láthatáron, aztán alábuknak a semmiben. Évek telnek, hosszú évek. A nap felkel és aztán nyugodni tér, mi pedig csak nézzük a vizet. Minden változik körülöttünk. Lassan eltűnnek a madarak, a fák suhogása is abbamarad, eltűnik a sziget. Aztán hirtelen felébredek. Felülök ágyamban és zavartan nézek körbe. Minden olyan valótlan és rideg. Megrázom fejemet, s visszafekszem. Érzem ahogy nehezedik a szempillám, s lassan ködfüggöny takarja el a csillagos eget. Újra hallom a tenger morajlását. Valami hideg megérinti a lábamat. A kövek.

Ez a történet rólam szól, hiába nézek másfele, s éppen ettől igazán különleges. Hallgatok, és emlékezem. Némán felelnek a kövek.

Fátyoltánc

Kudarc. Valóban létezik ez a szó, amely át meg átszövi éjszakáinkat, beférkőzik a gondolataink közé és nem hagy nyugodni? Létezik vagy csupán elképzelem? Talán csak álmodom, és ha reggel kinyitom a szememet, köddé válik. Kellemetlen vendég, ám a legszörnyűbb, hogy meghívót tart a kezében. Egy meghívót, amire az ember saját kezűleg vési rá a riasztó nevet. Kudarc. Igen, létezik, mi emberek teremtjük meg. Annyian félünk tőle, hogy a gondolataink közül hirtelen egyszer csak életre kel. Kipattan a fejünkből, akárcsak Héráéból a torzszülött kovácsisten. Ahogy a fiúban nem ismerte fel anyja a szépséget, úgy mi sem látjuk az önmagunkban rejtőző csodát. Mi gátol bennünket? A kudarc és a kudarctól való félelem. Félni a kudarctól annyi, mint eleve kudarcot vallani.
Sokszor érünk útelágazáshoz. A legtöbbször talán éppen akkor, amikor nem is számítunk rá. Egy ideig talán megpihenhetünk a tábla mellett, és letörölhetjük arcunkról az út porát, de tovább kell mennünk. Néha nem tudjuk mit is válasszunk, csak azt érezzük hogy döntenünk kell. Félünk. Félünk az ismeretlentől, az újtól, s ezért maradunk a jól ismert csapáson. Vágyunk a biztonságra és arra a tudatra, hogy jó felé megyünk. Néha hátrapillantunk, s látjuk azokat is akik utánunk jönnek. Siettetnek, szinte tolnak maguk előtt. Ismerős és ismeretlen arcok. A legtöbben jönnek velünk. Legalább nem kell dönteniük.
Aztán ahogy visszanézünk, látjuk, hogy egy-egy ember hosszasan bámul a menetelő tömeg után, majd megfordul és elindul a másik irányba. Egy ideig még szemünk érzékeli távolodó alakját, amíg végleg el nem tűnik. Az a távoli köd lehetne akár a mi utunk is. Igen, lehetne, ha nem félnénk. Félünk önmagunktól, a kudarctól, attól, hogy hátha elveszünk a ködben, hátha sosem találunk vissza. Pedig tudhatnánk, hogy az utak egyszer összeérnek. A kérdés csupán az, hogy melyik utat választjuk. Azt, amelyiken mindenki jár, vagy a rejtélyes ismeretlent. Az élet furcsa játéka. Ha csak egyetlen egyszer elindulnánk másfelé, a szívünk után, megdöbbenve fedeznénk fel a homályban rejtőző mesevilágot. Rádöbbenhetnénk, hogy nem léteznek kudarcok, csakis csodák. Egyszerű, hétköznapi csodák.

Útkereszteződésnél állok, s nem félek. Várok valakit. Jönnie kell. Majd jönni fog. S ahogy egykor engem, Őt is elfedi majd a homály.

Világok harca

Esik a hó. Beleng mindent a tél illata. Az a friss, üde, tiszta levegő. Ezt érzem, ahogy szobám ablakán bámulok kifele. Egy ideje ismerős már itt minden. A sötét házak, az éjszaka elsuhanó macskák árnyai, egy-egy felborult kuka, és a töménytelen mennyiségű autó. Néhány éve ide érkezett valaki és most indul tovább. Mennie kell, nem tarthatja vissza senki és semmi. Van úgy, hogy egy hosszú utazás végén azt gondoljuk: megérkeztünk. Melegség, nyugalom, és biztonság. Jó érzés, igen. Milyen is lehetne egy megérkezés?! Aztán futnak a napok, hónapok, évek és történik valami. Körülöttünk változatlanul zajlik az élet, nap megy nap után, de valahogy érezzük, hogy odabent mások vagyunk.
A sarokban már útra készen áll a csomagom. Elmosolyodok. Egy hátizsák, ennyi az egész. Ebbe minden belefér. Hagyok-e itt valamit? Talán, vagyis biztosan. Magamból egy részt. A táskámba tehetném, de úgyis ki akarna szökni. Visszavágyna oda, ahonnan elindultunk. Kicsit sajnálom itthagyni. Nem tudom mi lesz majd vele nélkülem. Hangosan felnevetek. Ugyan mi lenne? Eddig is feltalálta magát, most sem fogok benne csalódni. Maradjon hát! Hiányozni fog, de neki itt van a helye. Oda tartozik, ahonnan én most elindulok.
Leülök az ágy szélére és hallgatok. Jó ez a csend. Aztán kezembe veszem a régi, kopott gitárt, s megsimogatom. Mintha a gyermekem lenne, egyszerre tud megríkatni és megnevettetni. Hányszor fogadtam már meg, hogy jobban figyelek rá, s nem hagyom egyedül kallódni. Most is együtt indulunk. Az évek során hol halkabban, hol hangosabban szólaltak meg a húrok nyomán a szebbnél szebb dallamok. Megint énekel. Mindig vidám, sohasem szomorú. Talán ebben hasonlítunk a leginkább. Mindketten tudjuk, kezdődik az utazás. Izgatottan várom a percet, amikor becsukódik a hátam mögött az ajtó. El kell indulnom, hogy újra megérkezhessek. Úgy megyek el, hogy mindent elvégeztem ami feladatom volt itt.
Hátamra veszem a zsákot, s kilépek az ismeretlenbe. A lépcsőn ballagok lefelé, s lépteimet egyre távolabbról hallom, míg végül el nem csendesedik. A kulcs hangosan koppan, ahogy a postaládába dobom. Nem búcsúzom, csak elindulok. Nincs miért búcsúzni. Maradt itt valami, ami az enyém, itt maradt belőlem egy rész. Látogatóba még jöhetek, lehetek vendég. Megrázom a fejemet, s vidáman felnevetek. Lenyomom az utcára nyíló ajtó kilincsét, s kilépek rajta. Lehunyom szememet, és beszippantom a szabadság édes illatát. Egész testemet átjárja ez az érzés. Aztán rád pillantok, s elmosolyodok. A szemedben látom a fényt. Egy ideig némán, szótlanul nézzük egymást, majd mellém lépsz és megfogod a kezemet. Elindulunk. Hogy hova? Nem tudom, szerintem Te sem. Vagy talán mégis? Szemed pajkosan rám kacsint. Hát persze! Hiszen mindannyian vándorok vagyunk, s mi most elindulunk egymás felé!

Térben és időben

A zarándokút az élet analógiája, hiszen elindulunk, keresünk egy célt, és reméljük, hogy közben megtaláljuk minden kérdésünkre a választ.

http://www.youtube.com/watch?v=QgGyiKrWsU8

Álompor

Nem tudom milyen gyerek voltam. Azt mondják eléggé ambivalens, illetve nem is ez a helyes kifejezés. Inkább különös, vagy talán viselkedési zavarokkal küszködő?! Már nem is emlékszem pontosan. Gyerekfejjel sosem értettem, miért találnak különösnek a felnőttek. Ám ha jobban belegondolok, én is furcsán méregettem olykor őket. Olyan nagyok voltak, különösek és megfejthetetlenek. Szokatlan dolgokról beszélgettek, és mindig meg akartak valamit tiltani. Egy ideig azt hittem, hogy ez valami berögzült szokás, aztán rá kellett jönnöm, hogy nem, annál sokkal rosszabb. Nevelés.
"Nevelem a gyerekemet!" - hallom innen-onnan ismerősöktől, barátoktól, családtagoktól. Elkezd mesélni arról, hogy mennyire okos az a gyerek, mennyire ügyes, fegyelmezett, csupa boldogság és öröm, na és persze büszkeség. Aztán két hét múlva ismét találkozunk, s valahogy kicsit másként fest már az eredeti kép. A gyerek nem figyel az órákon, rendetlenkedik, sokat beszél és nem érdekli semmi más, csak az, hogy hagyják végre békén. Pedig ők aztán nem fogják békén hagyni! Tudni akarják mi történt! Az ő kedves, okos, rendszerető gyermekük nem lehet ilyen, nem létezik!
Szótlanul hallgatom a panaszáradatot. Talán bennem van a hiba, de átfolynak rajtam a kimondott szavak, s nyomtalanul eltűnnek, mintha ott sem lettek volna. Talán most is lázadok. Lehet, hogy elfáraszt a felnőtté válás. Akár egy színpadi darab. A felvonások jönnek szépen sorban. Az elején még mindenki áhitattal várja mi fog történni, ám ahogy telik az idő, egyre kevésbé járja át az a lángolás, a hév, ami olyan sok mindent megláttatott vele egykoriban. Végül elérkezik egy pont, ahonnan már szinte lesi az előadás végét. Néha akad egy-egy szünet, s ahogy az újabb jelenetnél fejemet jobbra vagy balra fordítom, meglepődve veszem tudomásul, hogy újra üres egy szék. Pedig 5 perccel előtte még ült mellettem valaki. Most már nincs. Én pedig várok türelmesen, miközben körülöttem kiürül a nézőtér. A színészek még játszanak, talán ők észre sem vették mi történt. Kialszanak a fények, csak a színpad mozog, él, zenél. Arcok, lábak, kezek. Mosoly, könny, nevetés. Szerelem, barátság, hazugság, hűség, szenvedés. Mennyi különféle érzés, mégis egyben van az egész. S a finálé? Az már egészen más! Odaengednek közvetlenül a legördülő függöny elé. Ujjaimmal megérinthetem a díszletet, a színészek ruháit, mindent ami addig olyan távolinak és elérhetetlennek tűnt. Akkor már nincsen messzeség. A színjáték végén mindent beborít a csend és a sötét. Nyomtalanul eltűnnek a díszletek, a színészek, a színház és a szék. Egyedül én maradok, csakis én...
Nem voltam jó gyerek, azt hiszem, de ez ma már egyáltalán nem számít. Most itt ülök az első sorban, és várom az előadás végét. Várom a csengetést. S mi lesz ha széttörik a csengő? Mosoly fut végig szájam szegletén. Esés közben még ugyanúgy hallom a csengetést, míg végül darabjaira nem hullik szét. És minden megy tovább, hiszen semmi sem történt...