Kódolatlan igazság

Kisimult ténykedésbe rejtem a szökőkút vízcseppjeit, melyek érintetlenül kúsznak fel a homlokom összeborzolt ráncain. Szükségtelen rombolás vetíti a mozivászonra vöröslő álmait, amelyek átváltoztatják a békés szimfóniát. Ölelések közepén mosolyognak a szakadt zongorák, s ahogy hamisan nyikorog a padló, megkérdőjeleződik a színtelen normalitás. Mindenben ott lappang a többség nyomora az egyéniség hajnalán, amikor felnyitjuk a lakatba ragadt félhomályt, és magunkhoz szorítjuk a haldoklók szabaduló sóhaját. A hálóból szőtt erőtlenség szögei falhoz vágják a dermedt kalapácsot, ami remegve vájja az alagút ormótlan bejáratát. Parancsszóra mozdulnak a gombolyag köré tekert választások, remélve az elhagyatottság társra vágyó érintését, ám az üvegbe szorult pillangó kóvályogva borul megcsonkított függönye mögé. Elárult józanság terpeszkedik a zsúfolt szoba dobozaiban, miközben a ragasztó maró szaga kaparja a börtönablakok rozsdás dallamát. Elvesztett hűtlenség, amiben rám talált a kegyelemből megmaradt ígéret, s ahogy lábam a puha szőnyeg belsejébe tapossa kéretlen indulóját, megpihen odakint az őszi körforgás. Árva mondatok belőled, sárguló kacagás. A feladó eltűnt a boríték hófehér talapzatán.

Független vonalak

Kibontakozó sejtelem a mély fuvolaszó rezzenéstelen papírhalmazán, amely mögött a csigaházak törött héjai sorban bontogatják nyíló szárnyaikat. Kegyetlen harcok az időtlen légvárak púpos tornyain, ahonnan a felhőtlen kilátás eltakarja a száraz kortyok enyhítő simogatását. Fedetlen fővel lengeti kalapját a búcsúzó nyár, miközben a porba karcolja megtört ifjúsága lelkesítő sóhaját. Váltakozva pillantom meg a jellemtelen mulandóság kőtáblára vésett figyelmeztetését, ami átnyúlik a háztetők ropogó dacosságán, s ahogy a búgócsiga álomra hajtja fejét, megszűnik a légmozgás. Nyitott szobák között haladnak a ruhátlan pillanatok, melyekből félve rejtjük kötényünk zsebébe a láthatatlan örökkévalóságot. Jégcsapok olvadnak a plafonon, ahol egy törött lábú kismadár zsákjába gyűjti a kockára fagyott harmónia forró ökölcsapásait. Kegyvesztett remények rohangálnak körülöttem, akár a szabadságot először felfedező kisgyerek, aki a mindenből kovácsolja össze az alig forgó biciklikereket. Dereng fölöttem az álmosító lámpafény, ahogy szememből kifogynak a csillagpontok, melyek magukra húzzák az átlátszó illúziók ócska köpenyét. Leesik a korona, amit ráraktak a polcokon heverő könyvek tetejére, s földet érve parányi széndarabok szántják simára a megmunkálatlan hiedelmek rozoga kapuját. Zabolázatlan lázadás. A láthatár belefolyik a hömpölygő forrás hullámaiba, aztán semmivé foszlik. A gömbölyű végre felismeri önmagát. Alszunk, s ágyunk alatt megfordul a világ.

Altató

Felhőtiprás a burkolatlan lépcsők meredek kapaszkodóján, ahonnan józanul figyelnek a tépett szárnyú angyalok. Barázdák szántják simára a kezeken átszúrt szögek nyomát, amelyből vértelen könnycseppek másznak a fényre, hogy megfürödjenek az emlékezés viharvert köpenyén. Átformált mennyország kövei tapadnak a földön maradt illúziók morzsáihoz, amit a bolond csodálkozás ölébe rejt, hogy láthatatlan érzelmei függönyt húzzanak a világok határán. Tornácon végigfutó merengés borzolja idegeidet, mely lassú tánccal közeledik a homlokod közepén rejtőző vonal forró lüktetéséhez. Érintetlen pillanat, amiben egyesül a szótlanul ígért felejtés a hazavágyók keserves panaszával, akik az árokparton ülve majszolják az elszáradt kenyeret. Valamikor derengett a borzalmak csatájában megszült szemfedél, de ma üresen áll a temetetlen sír fölött a zörgő nyárfa megsárgult levele. Elmentek, ahogy a rácson belopózó remény omlik szét a falak repedéseiben. Féltenek. Ismeretlen az aggódó szeretet lámpását felszító öregúr remegő ujja, mely rángatja szalmaszál hitemet. Vágyakozó szenvedély formálja a lehetetlen cselevés rugóit, aztán elpihen az értelem. Nincs zaj, köd szitál magamban, nélkülem.

Semmiből semmibe

Jelentéktelen egybeolvadás a megközelíthetetlen idő misztikus bűvöletében, ahol megszűnnek a határok, melyek vasmarokkal szorították a létezés nevetséges szappanbuborékait. A fa lombkoronája kinyúl a testekből szőtt lámpaoszlopok rácsain keresztül, meghajlítja a földre szórt kenyérdarabok töretlen hátát, mialatt idegen léptekkel tapos az érzéketlen változás mosolyán. Absztrakt harmónia lengeti felé bekötött karját, melyen keresztül a piros sejtelem átüti a folttalan tudatlanság leheletvékony falát. Versengő tétovaság kosarai sorakoznak a színtelenre festett rét elmosódott révületében, és a körök szélein terméketlen gyökerek kúsznak a szabadság illúziója után. Bukott értéktelenség, amit magára terít a hűtlen szerető, kinek sebeit nem takarja többé a félig égett gyufaszál. Önmagába süllyed a visszatérő óriás, ahonnan láthatja a ködoszlopok csíkjain felbukkanó óramutató hangos kattanását. Terv nélküli rohanás a sötétből sötétre kívánkozó éjszaka szárnyai alatt, amely a következő sarkon gyilkos dühében megfojtja a derengő ébredés ijedt némaságát. Nesztelen másznak ajkainkra a megrajzolt jellemek, melyek köré bástyát emelt a múló emlékezet. Fekszenek. Egymáson fekszenek. Mindegyik arctalan, mindegyik végtelen. Az összes gyermekem.

Menyasszonytánc

Rigmusok pattognak a karikagyűrűk fodrain, s a tánckör sarkaiban suhognak a szoknyák, kopognak a csizmatalpak. Értelmetlen ragyogás, hiszen a következő fordulóban ölünkben idegen érzések törik apróra megrágott csontjainkat. Illúzió a tökéletes valótlanság lámpaoszlopain, melyek között szédelegve dülöngélnek a részeg holnapok. Szétdobált cserepek, vihar után megmaradt téglapor, melyet összekentek a játszótéren homokozó felnőtt indulatok. Száll a hinta, a madarak néma begyükbe szorult kavicsokat dobálnak a fákra telepedett nyugalom harmatcseppjei közé. Az utca túloldalán seprűnyélen cipelik a forró kenyeret, ami kemencébe bújt ördögök tüzén perzselte ízessé a csillapíthatatlan falánkságot. Mámor akasztja kötényünkbe hízelgő szerelmét, mely látszatként tompa puffanással vegyül a díszes oklevelek karcsú hajlatába. Tömjén és bor csorognak az asztalok fából faragott mutatványosain, akik kedélyesen hajolnak meg a láthatatlan tömeg előtt. Megcsörren a pénz, és abban a pillanatban kóbor kutyaként nyüszítenek az előmerészkedő trónkövetelők. Eszetlen harmónia sírdogál hátam mögött, s ahogy oldalba bököm, gyökeret ver a megtört síneken. A mozdony sípol, először halkan, aztán egyre erőteljesebben, míg fuldokló rohama nyomán robogunk lefelé a lejtőn. Vesztesek, örökké vesztesek ünneplik győzelmük silány mérlegét megcsonkított testük felett. Lebegek. Megszültél kitaszított Istenem.

Tündöklés

Az őrület jelei sorban bukkannak fel az aknákkal szabdalt terepen, ahol a szögesdrót láthatatlan karmai tombolva tépik a fejekben gőzölgő érzéketlenséget. Tagadás, öröktől fogva létező küzdelem, amelyben felrobbannak a cserepek, s ahogy a ház maga alá temet, megmártózom a vérvörös szirmok tüskéiben. Elválaszt egy folyosó a belső tenger morajló hullámaitól, de fülemben hallom a lélek nélküli kopogás visszhangját. Álmodozva lebegek a delíriumos csend ébredező ütemében, ami keserűbb mint a citrom íze hólyagos nyelvemen. Az események feltartóztathatatlanul görgetik maguk előtt a végzet jeges illúzióját. Látszattükör peremén masíroznak a buborékokba fújt érzelmek, amelyek fojtogatnak, rám törik az ajtó réseit, és a szálkák csíkosra vasalják a megfeneklett szekér rúdjait. Azt hiszem megöltem, vagy talán megtehettem volna, de gyilkos indulatomban csak kinyitottam előtte az ígéret földjére vezető kaput. Erőtlen gyávaság emészti a döntéseken végigcsorgó kardnyelet, amely már nem vág el semmit, élettelenül csilingel a polcokra rakott játékok karneváljában. Zsenik vigyorognak az egyik sarokban, kezükből potyog a fonnyadt krumpliszem, s ahogy melléjük telepszem, megcsapja orromat a fanyar rekedtség. Összezárva, elkülönülve bolyong a bennem felsikoltó lélek. Elhagytam őrhelyemet, és az úton visszafelé haldokolva lépkedek. Lehajtott fejjel hallgatom végső mondatod, mely ítéletem: Élned kell kisgyerek!

Telihold

Lehámozom magamról a hagymakarikák peremét, s ahogy a kosárba hullanak a törött mogyoródarabok, a múlt utolsó sóhaja körbetekeri az újságpapírra írt önáltatás félelmeit. Kiürült és megtisztult a pohár, de a felkavart iszapban még ott kergetőznek a halott távolság szűkölő könyörgései. Megérintem a rezgő hold felszínét, s ahogy a tornádó a sziklához csapja megbocsátó szavaimat, térdre roskadva gyulladnak ki körülöttem a büszke fák. Fejemre szóróm a hamuvá érett gyermekség kacagását, és megmártózom a változás feneketlen győzelmében, ami igazságként kígyózik a porban ahova felemelkedtem. Alszanak. Békésen, nyugtalanul, hidegen és vágyakozva fordulnak szembe egymással az arcok jellegtelen mozdulatai. Kérdezek és nem felelnek, pedig csupán bimbózó ifjúságuk reménytelen koldusai egy hintaszék recsegő hangjai között. Ugyanaz a festmény néz rám a vászon üveges szemein keresztül, de a színekben felfedezem a szelídség bohém álarcát, amely már semmit nem követel. Az utcán bolondok sétálnak öltönyben, elegáns ketrecük kulcsait zsebükben cipelve, és megvetően mérik végig a szakadt jelmezben játszadozó bohócok halványodó alakját. A fehér ing mellükre simul, miközben tudják jól, eladták lelküket. A bohócokat nem érdekli, a ködfátyolon keresztül ők a meztelen mindent látják, a pőre életet. Egy öltönyös csontváz oldalba lök, a narancsok szétgurulnak a földön. Mosolygok, tapsolok, megsárgult ruháim ráncai között fehérre mázolom a megviselt képzeletet. Szegény komédiás, boldogságom végtelen.