Szeretők lázadása

Kitakart káprázat foltozott maradványai keringenek a légüres tér párnázott könnyei között. A megneszelt félelem lábujjhegyen lopakodik az ölelés zsibbasztó csonkjaiban, mialatt a boldogság kényszeredett arcvonásai bilincset fonnak tömlöcük fekete magányára. Szétváló pillantások hullámzanak a keserű pirula érett zamatához simulva, melyből kicsordulnak a búzaszemek fonnyadt termései. Bűnbánók sírása tépi fel a magára zárt ajtó nyikorgó kilincsét, s a feszült indulat gátlástalan sóhajjal táncot lejt a terített asztalok alatt. Talált érmék csillognak a földre szórt homokban, s ahogy a törmelék súlyától megroppan az önzés gyúlékony szárnya, feltárul a szakadék. Kacagva rohannak végzetük álarcos szenvedélyét magukra öltve a hamis ígéretek, aztán kihűlve húzódnak a parázs hamvadó lángja fölé. Becsapott árnyak láncai csörögnek a fehérre mázolt éjszaka vakító némaságában, ám a nyugtalan értelem száraz morzsái lyukat égetnek a papír éles hegyén. Karcolt örömök hörögnek a kifosztott igazság tébolyult ösvényén, ahonnan a ködbe vesző alakok utolsó lélegzete korhadt gallyak suhogását sodorja az elárvult öntudat felé. Lanyhul a vágy, erősödik a fény. Pőre eszmélet teríti magára viharvert köpenyét, ám a józanság kegyetlen álmai arcul csapják a fáradt vándorokat. Ülnek és beszélnek. Hallgat a mozdulat. Idegen bolygók a kopár föld alatt.

Törött gyöngyszemek

Magányos fellegek tejfehér áhítata csimpaszkodik a frissen nyírt fű konok ágaiba. Halvány papírpoharak simulnak össze a félhomály ódon csendjében, ahonnan csíkokban távozik az áporodott levegő savanyú illata. Préselt valóság lüktet az izzadó homlokok gyűrött végzete fölött, majd a bomló vakolat maga alá temeti a haldokló kezeket. Harangzúgás sikolya repeszti ketté a fatörzsbe karcolt vonalak által szőtt érzelem ráncait, hogy aztán a mélység nyomasztó fullánkja megsebezze a borús szíveket. Stigmák borítják a vakon lézengő árnyak mozdulatait, melyen keresztül ólomszárnyon érkeznek az enyhet adó fásult évtizedek. Pergő szemcsék hullámzanak a szikkadt lelkeken, miközben sorsuk fejvesztve rohan szédült jellemük súlyos képei felé. Lábnyomok a berkek alatt, szakadt kötés a sivár számok tömjéntől gőzölgő vádjaiba rejtve. Idegenek jönnek. A parton tömött sorokban bégetnek a farkassá szelídült névtelen csillagjegyek. Otthontalan mederben csorognak kapkodó ígéretek, melyek nélkül fuldokló öntudatunk csupán csalóka kísértet. A föld remeg. Alázat kopogtat a zárt ajtók előtt, ám a válasz tompa és rideg. Ember, gyarlóság a neved.

Tomboló ököl (... a látszaton túl)

Megfontolt távolságból csapódnak falhoz a cikázó villámok, aztán ahogy elérik céljukat, fáradtan omlanak a hallgatag kövek mozdulatlan karjaiba. Zaj van. A bogarak zümmögése néha kihallatszik az agyban motoszkáló gondolatok közül, ám a város burkolt közönye gúnyosan dobja félre a teleírt lapokat. Cseng a telefon. Kómás arccal botorkálnak a feltört járdaszegélyen az üres villamosok, miközben imbolygó léptekkel forognak körülöttük a sápadt reményt hordozó naiv életek. Esni fog. A valóság acélos ridegsége elérhetetlenné teszi a szemekben bújkáló kérdésekre adott feleletet, s ettől mintha fellázadnának a díszes ketrecbe csomagolt árnyékok eleven csápjai. Közeleg a tél. Vacogva simulnak össze a kopott fekhelyekre terített rongydarabok között az illúziókat kergető idegenek, s ahogy meglepi őket az álom, támadásba lendülnek a lelküket emésztő kényszerképzetek. Fáznak a hópelyhek. A félig telt pohár karimáján kicsordulnak a könnycseppek, melyeket ismeretlen kezek gondos figyelemmel mostak szét a hideg padlón. Ragaszkodnak a sötétség biztonságot jelentő homályához, melyben mindenki ugyanolyan. Tévednek. A semmi lappangva kocogtatja meg a nyitott ablakot, melyen keresztül a huzat gazdátlanul kutatja a közeledők nyomait. Egyenletesen lélegeznek a fásult hétköznapok, majd visszatérnek medrük kiszáradt réseibe. A TÖBBI NÉMA CSEND ...

Filmszakadás

Lesüllyedt szilánkok szélei karcolják jegesre a bűnbe ragadt melegség fárasztó rémképeit. Holdtölte permetezi öregedő hangulatát a rezzenéstelen ágak lombja között, ahonnan félve tekintenek szét a menekülő életek. Tunya védekezés fordít hátat a recsegő heverőn hangszálaink megduzzadt árkainak, majd szétterül az idegen érzések hálójában. Dekoncentrált kapkodás lopakodik levegővételünk riadt vágyai elé, ami megakadályozza törekvésünk falnak ütköző döbbenetét. Ping-pong labdák pattognak a földön kígyózó nyomor betonba döngölt lábain, s ahogy megnyikordul a rozsdás ajtó, kínzó könyörgések lepik el a csupaszra perzselt tereket. Az évszakok egymásba kapaszkodva engedik szabadjára rongyos sértettségük lélektelen pillanatait, hogy aztán magukkal is megbékélve felolvadjanak színültig telt poharaink lötyögő fodraiban. Zaklatott némaság furakodik a fullasztó ködbe burkolt város zajai közé, s amint a csengetés megcsapja füleit, fürkésző szemek támadnak rá az oszlopok mögül. A félig szívott cigarettacsikk parázsló végei gúnyosan kacsintanak a botladozó járókelők felé, majd az esőcsepp mennydörgése szelíd álomba ringatja. Láttam a semmit, de abban a percben új alakot öltött, s ettől lényege mindenné vált a sötét felhőket hátukon hordozó árnyak nyomaiban. Szuszognak. Hangosan, fázva. Hajnalra már nem lesz mondandójuk. Hajnalra elalszanak, s az eső kopog az eresz alatt.

Sziklák ormán (Halottainkért)

Nincsenek szavaik, mindegyik hallgat. Párák csupán, lenszínű vászon a nyugodt réteken. Magunkban hordjuk arcunkra tapadt emlékeiket.

Angyal a háztetőn

Forró tekintet hatol át az elmúlás bársony fátyolán, s ahogy arcomhoz ér ruhájának puha szegélye, megborzongok. A sötétbe merülő csobbanás felkavarja lelkem kisimult hullámait, melyek között tétován lebegnek a láncukat csörgető vágyak. Emlékezet, ami krákogva hasogatja tűzifaként perzselő szemeimet, amikor ráfonódnak a gyilkos kézre, majd kétségbeesve megkapaszkodnak a foltozott cérnaszálak véreres lüktetéseibe. Öntudatlanul ringatózom a kifeszített kötél felett, szinte meg sem hallom a sikolyokat, amik alattam söprik tisztára az üres üvegekkel teleszórt macskakövet. Hangulat egy elképzelt múlt vásott könyveiben, ahol ritmusra koppannak a súlytalan ábrázatok, melyek létezése megkérdőjelezhetetlen stigmát éget nyitott szívemen. Elszöknek a színekbe csavart rongyos idegenek, s az egyedül hagyott szótlanság szigorú bíraként ítélkezik a hátam mögé bújt megcsonkított fájdalom repedéseiben. Üldözőből vált egyszerű árnyékká a víz morajlását hallgató iszonyat, ám szüntelenül dörömbölnek bensejében az elvetélt díszletek. Újságpapír zizeg mellettem, s ahogy a kopott padon ülve fejemet jobbra fordítom, a betűk megtámadják érzékeny ingereimet. Éjszaka van. Lopakodom. A híd alatt, a híd felett. Elköszönök, újra; aztán mégsem megyek. Lángol a messzeség, s a vízben porrá omlanak titkolt álmaim: a bűnös kövek.

Infernó

A tegnap mámoros ropogása helyére billenti a kiszakadt tagok fáradt oszlopát, majd a földre borulva szájába tömi az agyagos valóság illúzióját. Keserédes vallomások zakatolnak a sorompó nélküli megállók között, ahol a vagonokba zárt sötétség nyöszörgése megérinti lázas homlokunkat. A másodperc törtrészei részegen dülöngélnek egymás karjaiban, amíg a párás könnyfelhő takarói hörögve magukkal rántják az örvény fenekén tomboló légies alakokat. Szilajon fortyognak a kémcsövek repedéseibe bújt beteges indulatok, melyek terméketlensége kivívja a szürkület dühödt ellenállását. Ambivalens megosztottság uralkodik el a dobozokba préselt tömegen, hiába őrzik viselkedésük normákat tisztelő látszatát. Civilizált barbárok dörömbölnek mellkasunk nyitott forgatagában, ahol a talált tárgyak esetlenül kapaszkodnak lábbal tiport reményeik végső sóhajába. Tölcsérben kínált jómodor vigyorog az ostyadarab ráncos felszínén, ám abban a pillanatban eltorzulnak vonásai, ahogy az alkalmazkodás megálljt parancsol félszeg tiltakozásának. Önként vállalt téboly, az asztal körül szétdobált almacsutkák. A tüzet kutatják szenvedésbe hajló vágyaim, a lángokba merülő szűzies tisztulást, ám a vakolat rideg pillantása megbénítja a keresés tétova mozdulatát. Minden kiszámítható, minden csak egy tenyérnyi halál.