Zsákba szórt kenyérmorzsák

Meghitt áhítat fogaskerekei satírozzák rozsdamarta valóságuk gyökerét a bokáig süppedő lombkoronák hajlott depressziója fölé. Szentimentális némaság testesíti meg a köpenyébe burkolózó érettség elfojtott szándékait, melyek vacogva húzódnak közelebb a mérföldes elhagyatottság lángot melengető kebleihez. A kiszáradt patakmeder elhaló nyöszörgései lágyan csobbannak a felkavart szélvihar búsan kongó védekezésében, ahogy próbálja magától elszakítani a zizegő leveleket. Égtájak kergetőznek a naptól és holdtól meggyötört agyagos tenyerek ránctalan szélsőségeiben, ahonnan a kiutak egymásba futnak a dombokra rejtett puskaporos hordók megjelölt végletei felé. Tény nélküli küzdelem tapossa simára a felperzselt helyszínre épített romkert nedveit, s a félelemből születő eszméletlenség durva pokrócot terít a gyarló lelkiismeret fodrosra vágott fényképeire. Hallgatnak a megszentelt földön ügető, árvalányhajból font kötelek, amiken már nem kapaszkodnak többé fel az álmokba merülő józansággal teleírt füzetek. Valaki megkocogtatja a befagyott ablakot, melynek üvegén kör alakú világtalanság üvölti az elhivatott belenyugvás által kisajtolt életet. Megszerzett létezés az elveszett borzongás letört széleiben. Falatok és emberek.