Vágatlan minőség

Ízlések keveredése vagdossa holtsápadt könyörgéseink félhomályba burkolózó csendjét, mialatt a lámpa körül keringő pillangók libasorban haladnak kiszemelt magányuk üregébe. Megroggyant vallomásba sűrítjük a forralt borból áradó meleget, hogy aztán magukba omolhassanak a homokra épített kőfalak. Lézengő ártatlanság ábrázata emészti napról-napra a kiapadt folyómeder repedezett vonalait, melyeken keresztül beragadt indulataink lakatot tesznek az elnyomott nagyság lábai elé. Szálkaszerű képződmények vetődnek partra, tátogásuk betölti a lakatlan vákuumot, amibe óvatosan bekúszik a tegnapi ebéd simogató illata. Kiéhezett gyermekként tapossuk a malomból potyogó búzadarabok összeroncsolt képzeletét, majd sietve elássuk közös titkunkat, ami hajunkba tapadva,életünk végéig elkísér. Észrevétlenül szöknek a szivárvány színei füstös gyárkémények zord álarca mögé, ahonnan megérinthetik a végtelenség múlhatatlan sóvárgását: hús és szellem könyörtelen párharcát, az örökmozgó szenvedélyt. Zavaros ködfoszlányok lengetik közelségünk villódzó kísértését, ám ahogy eltoljuk a tökéletesség gúnyos közeledését, előtűnik az ember, a sebzett jelenlét. Ketten hallgatunk, s kinyújtott tenyerünkben elfér a világ. Lepkeszárny, megízlelt békesség.

Mázsás tudatlanság

Felrázott pezsgőtabletta sziszegése szorítja remegő ujjaink közé a felgyűlt buborékok végtelen hanyatlását, amiből az időtlen tétovaság lassan visszakergeti lezárt szelencéjébe a nyársa fűzött aggodalmakat. A forrásba merülő nyugtalanság felkavart csónakjában vegetálnak a didergő koldusok, kiknek egyetlen szórakozása a laposra döngölt értelem. Közvetlenül mellettünk ülnek álszent magjukat szétszórva a fedetlen fővel tekergő koholmányok, amiket már meg sem tudunk különböztetni a gazból kiemelkedő megtört akarattól, hiszen látásunk homályosan csepegteti útitársunk szemeibe a kiszolgált örökkévalóság maradványait. Megszegett kések villongása égeti a markolásra képtelen robaj atomjaiba pusztulásra ítélt mozdulatlanságunk végső erőfeszítését, aztán eltűnnek a semmiben a misztikus írásjelek. A nyájat terelő farkasok szelídsége mételyként kúszik végig a naivitás szegleteiben, ahonnan váratlanul támadásra lendülnek a türelmesen álldogáló hitetlenek. Figyelmem középpontjából csupán a puha csendbe lopakodó létezőt érzékelem, aztán elengedem. Bonyolult tagoltság fémjelzi a modernitás ígéretét hordozó apró cserepet, melynek törései beszippantják a rugalmas helyzetet. Ugyanúgy tekerik a kidurrant kereket, ami már nem viszi a közeli jövőbe a félúton hagyott szekeret. Gőzbe merülnek a felszínen csapkodó védtelenek, aztán ők is megnyugszanak. Mindenki megpihen. Ülök a márvány alatt, s felettem zörögnek a levelek.

Zsákba szórt kenyérmorzsák

Meghitt áhítat fogaskerekei satírozzák rozsdamarta valóságuk gyökerét a bokáig süppedő lombkoronák hajlott depressziója fölé. Szentimentális némaság testesíti meg a köpenyébe burkolózó érettség elfojtott szándékait, melyek vacogva húzódnak közelebb a mérföldes elhagyatottság lángot melengető kebleihez. A kiszáradt patakmeder elhaló nyöszörgései lágyan csobbannak a felkavart szélvihar búsan kongó védekezésében, ahogy próbálja magától elszakítani a zizegő leveleket. Égtájak kergetőznek a naptól és holdtól meggyötört agyagos tenyerek ránctalan szélsőségeiben, ahonnan a kiutak egymásba futnak a dombokra rejtett puskaporos hordók megjelölt végletei felé. Tény nélküli küzdelem tapossa simára a felperzselt helyszínre épített romkert nedveit, s a félelemből születő eszméletlenség durva pokrócot terít a gyarló lelkiismeret fodrosra vágott fényképeire. Hallgatnak a megszentelt földön ügető, árvalányhajból font kötelek, amiken már nem kapaszkodnak többé fel az álmokba merülő józansággal teleírt füzetek. Valaki megkocogtatja a befagyott ablakot, melynek üvegén kör alakú világtalanság üvölti az elhivatott belenyugvás által kisajtolt életet. Megszerzett létezés az elveszett borzongás letört széleiben. Falatok és emberek.

Átszellemült pirkadat

Dacos jelképrendszer fertőzte meg csorbítatlan rabságom monoton cinkosságát, ami üldözőbe vette a könyvekkel kitámasztott ajtófélfa burkolatlan nyöszörgéseit. Tátongó hiány taszított teljes erővel a szakadék szélére, melynek peremén szédült iramban pörögtek a ritmus nélküli hangzatos szövegek, s ahogy megérintették az egymás bordájából kiálló gyötrelmet, lényegük felbomlott a csiszolatlan szirteken. Önkéntelen görcsök hullámzottak el karikás szemeim előtt, bensőmben küszködve kapálóztak a múltban derengő kísértetek. Kitéptem magamat andalító ölelésük furcsa vadonjából, amely édes volt, mint a pálinkába csöpögtetett, áhítatra serkentő gyümölcsszelet, aztán kijózanodva próbáltam himbálózni a lelkemből kiszakadt tengerszint felett. Bizonytalanságom türelmed végtelen hálójával formáltad stabil elhatározássá, amiből a fonnyadt tőkék megérlelték a nyomodban járó ébredést. Kopott billentyűt hordtam lyukas zsebemben, s ahogy fölém hajolt a kínlódó fügefa, szétágaztak a vágyakkal teleszőtt utak. A megtisztult vakság lábai elég térdepelek, ahova egykor ledobott tenyered, amíg vigyázta a törött darabokat. Követem a jelöletlen misztériumot, hív, vonz, az akarat. Elsuhan egy varjú a kidőlt kereszt alatt.

Lélekhatár

Egyre mélyebbre gördül az egészen elégő áldozat füstje mögött rejtőző vágyódás, ami kifosztja az agresszív hallgatás éléskamráiban tengődő lépéseket. Kenyérmorzsák vegyülnek a tojáshéjba mártott levestészta betűi közé, amiből kicsapódnak a gőzzé sűrített védjegyek, és a szék karfájához érve felnyögnek az eltemetett tengerszemek. Háborog a mezítlábas létezés tükörsima édene, ahonnan kiűztük a vétkezés lealjasult zokogásából fakadó fogadalmat, mialatt talpunkat átszúrták a keresztből kicsavart rozsdahegyek. Váratlanul érkező eleven szikra lappangása öltözteti bársonyba meggyötört testemet, amin átlépve feltárul a jelenlét magasztos kölcsöne, melyet hátamra akasztva cipeltem a kövecses földeken. Vízszintes igazság takarja be az útkereszteződésben ácsorgó függőleges irgalom melléhez tapadt törött szárnyú verebet, kinek szemei lassulva keresik a távolba révedt vitorlát az érkezők szíve felett. Lyukas vödrökből szóródnak szilárd halmazállapotú vízcseppek, hogy a talajt megérintve szétrepedjenek, majd átlényegült alakjuk felszítsa a kialvó tüzet. Egyszer felküldtek a dombra, s most egy hegyről figyelem a kopaszodó telet, melynek jajveszékelése megmérgezte a házakban gondosan beágyazott fekhelyeket. Nekem a szikla maradt, a suttogás, az igen. Töredék az öröklét hívogató üzeneteiből, és mégis, így lettem egészen a tied.

Canossa - járás

Tudathasadás löki magasra a szétkorhadt lengőajtó rebellis koholmányait, amik heget égetnek a hintában ragadt unalom megfakult párafoltjaiba. A játszóterek elcsendesült ingadozása kibúvóként ábrándokat kerget a körfolyosó síkos mennyezetén, ahonnan agyagból megformált tekintetek bámulnak a részvétlen kapuk zárt fedeleire. Mozgóképek kattanásszerű albumai peregnek a széthasadt szitakötő szárnyai közé, aki felhörpinti az erjedt bódultságban fürdő mustfelhők orrfacsaró taszításait. Násztáncuk makulátlan erőlködései kihúzott karmokkal védik a bölcsőben felejtett naivitás maradványait, hogy aztán megváltásuk hangzatos önkívületébe simuljanak. Retardált egyenlőség kiáltozik jogai kifacsart törölközőjén, melyből szabály nélkül csöpögnek az omlós létigék. Gyurmával betapasztott ablakkeret tartja össze a szétégett vályogtégla magába roskadó illegalitását, mialatt a kiút nélküli szélsőség leigázza az eredendő tisztaság megörökített pillanatait. Tikkadt örvények burkolóznak egymás mentsváraiba, majd megadják magukat a gerinctelen enyészet visszafordíthatatlan csonkjainak. Elnehezült oszlopok támaszkodnak felderítetlen lényegük mértéktartó kiugróinak, melyről sorban lépnek félőrült szerelmesek a folyam indulatos sodrásába. Bukfencezve tombolnak az árván hagyott fejszenyelek, amíg az utolsó pincekulcs is elnyeli a hordóban szaglászó egérutat. Másnapos igazság, fordított zsákruha.

Huszonnégy...

Darabosan megtört hurkapálcika szóródik a földre, ahogy flegma érintésed belemarkol a függöny szélébe. Madárijesztő kukkant be gúnyosan a keresztben megtört fémablak sötétjén, mely mögött a zokogó sóvárgás édesen kúszik végig a simára csiszolt padlón. Néhány számból álló időcsík kóvályog tétova kérdéseim elején, hogy aztán megpróbáljon magába szippantani egy látszólag békés, örvényszerű képződmény. Többoldali szimpátia préseli össze a lemezek disszonáns felszínét, s ahogy a gépszíj felzokog a reteszek között, mintha életunt vonásaid is megelevenednének a csillár motoszkáló árnyékaiban. Soványan ténferegnek az emlékek hullámszerű rezgései, feltépik a sárga szalaggal átkötött ajtók bejáratát, míg végül holdkóros álmaik szőnyegén mámorosan simulnak a lelakatolt szekrény levelei közé. A tinta halványlila tapintása végigömlik lábamon, s a bizsergető érzés csontig mélyíti a feszült látszatok között libegő érinthetetlenséget. Hangulatok borzolják az előre megírt kottalapot, melyen a vonalas boríték ejtette sebek eszméletlenül hevernek magányuk fásult lombjai alatt. Foglalt közhelyek simulnak egymáshoz a vonatüléseken, amíg a kalauz lyukat váj az ismeretlen anyagon, aztán elhúzódnak testük kínjai elől. A város aludni készül, a füstös bárban ásítanak a lampionok, vontatott pincérek egyensúlyoznak kezükben a semmivel, s a leghátsó asztalnál lomhán megmozdul a szaxofonos. Járatlan sorompók, elnémult mikrofonok. A plafonon lábnyomok.