Tengerszem

Ez a történet rólad szól. Igen, rólad. Ne nézz így rám! Nincsen ebben semmi különös. Most miért pillantasz zavartan a hátad mögé? Igen, hozzád beszélek. Te is ott voltál, emlékszem rá, ugyanúgy ahogy én. Mit mondasz? Beszélj hangosabban, alig hallak! Most meg hová mész? Várj, ne menj el! A kavicsok....

A parton sétálok, cipőm orrával a homokszemeket rugdosom. Mellettem morajlik a víz, békésen, mintha álomba akarná ringatni saját magát. Minden olyan egyszerű és végtelen. A fák susogása, a hűvös tenger, a fejem felett elrepülő madárraj. Lassan lépkedek. Lábam alatt csikorognak a homokszemek. Szemeimmel a földet kémlelem. Újabb és újabb színes köveket sodor a partra a víz. Vannak köztük kicsik, nagyok, közepesek. Számtalan szín, számtalan árnyalat. Egyik-másik olyan apró, hogy szinte észre sem veszem. Csak akkor kiált fel, amikor majdnem eltaposom. Ijedten néz rám, én pedig rámosolygok. Valahogy visszatér belé az élet. Lehajolok, s nevetve két tenyerembe zárom, majd zsebre teszem. A nap sugarai lágyan cirógatják arcomat. Elkezdek fütyülni. A habokból egyre több és több kis kavics úszik felém, szinte versenyeznek, melyik ér ki hamarabb. Elgondolkodva figyelem kapkodásukat, azt, ahogy minden erejüket megfeszítve igyekeznek elszakadni valahonnan, s elindulni az ismeretlen felé. Milyen bátrak, milyen erősek!
Ahogy múlik az idő, megtelik a zsebem a tömérdek kis kővel. Hiába kiáltoznak felém az újonnan érkezettek, számukra már nincs hely. Kezeimet zsebre teszem, s halkan elkezdek dudorászni egy nagyon régi dallamot. Kisgyerekként hallottam először, de hogy hol, arra már nem emlékszem. Aztán hirtelen földbe gyökerezik a lábam, és ajkamra fagy a füttyszó. Előttem a földön egy magányos kavics hever. Szótlanul mosolyog rám, majd elfordítja fejét és belebámul a napba. Úgy tűnik, mintha értenék egymást. Megigézve bámulom. Ilyen különleges kavicsot még nem láttam eddig. Miben jobb, miben kivételes, miben más? Talán, talán... Igen, engem varázsol át valaki mássá. Minél tovább nézem, annál inkább erősödik bennem a tudat, hogy szükségem van rá, de már nincsen hely a zsebemben. A többiek nem engednék be maguk közé, már így is polgárháború zajlik egyik-másik oldalon. Megtehetném hogy kiszórom mindegyiket, de akkor minek gyűjtöttem össze őket? Megtehetem azt is, hogy továbbmegyek, s otthagyom a különleges követ, ám én nem akarok elszakadni tőle. Rejtélyes erő árad belőle, s ez kell nekem. Mit tegyek?
Leülök a tengerparton, kezembe hajtom fejemet, s feszülten bámulom a vizet. A hullámok talán megsúgják a választ nekem. Telnek a percek, órák, napok, s én még mindig a homokos parton ülök. Időközben zsebemből sorban bújnak elő a kis kavicsok. Kíváncsian tekintenek körbe, s izgatottan indulnak felfedező körútra. Akad olyan, amelyik már vissza sem tér. Én csak ülök, s bámulom a vizet. Aztán hirtelen valaki megérinti a lábamat. Tekintetem a földre téved, s ekkor megpillantom a titokzatos követ. Nyílt a tekintete, egyenesen szemembe néz. Furcsa érzés, mintha átlátna rajtam. Egy szót sem szólunk, csak figyeljük egymást. Leül mellém, s az ő tekintete is a távolba réved. A nap utolsó sugarai még felfénylenek a láthatáron, aztán alábuknak a semmiben. Évek telnek, hosszú évek. A nap felkel és aztán nyugodni tér, mi pedig csak nézzük a vizet. Minden változik körülöttünk. Lassan eltűnnek a madarak, a fák suhogása is abbamarad, eltűnik a sziget. Aztán hirtelen felébredek. Felülök ágyamban és zavartan nézek körbe. Minden olyan valótlan és rideg. Megrázom fejemet, s visszafekszem. Érzem ahogy nehezedik a szempillám, s lassan ködfüggöny takarja el a csillagos eget. Újra hallom a tenger morajlását. Valami hideg megérinti a lábamat. A kövek.

Ez a történet rólam szól, hiába nézek másfele, s éppen ettől igazán különleges. Hallgatok, és emlékezem. Némán felelnek a kövek.