Üzenet a semmiből

Érzelmek. Hullámzanak a felszínen. Néha izzanak, néha nyugodtan ringatóznak a vízen. Hang a zongorán, béke idebent. A következő pillanatban dörren egy ágyú, s millió darabra törik a fénylő üveg. Szanaszét hevernek a darabok, ahogy lépegetek. Szó nélkül, némán szedem össze amit megérez a talpam, észrevesz a szemem. Egy hatalmas puzzle részei, emberi életek.
Egy bicikli suhan el mellettem sebesen. A hűvös szellő megérinti arcomat, majd a távozó után siet. Bámulok a messzeségbe, de már nem látom egyiket sem. Vajon ült valaki azon a kerékpáron vagy sem? Emlékeznem kellene, de csak a rügyező fák nyújtogatják felém gyengéden leveleiket. Üzenet. Régóta hever az asztalon, nem nyitotta ki még senki sem. Egyszerű, sima fehér boríték: névtelen. Homályos köd dereng.
A fejem fölött elrepül egy szürke galamb. Szárnyaival emelkedik egyre feljebb és feljebb. Nézem ahogy törpül az alakja, majd eltűnik a felhők mögött. Aztán lehullik a földre az első esőcsepp, majd szépen sorban követik a többiek. Az ég nyugodt és színtelen. Egyre sűrűbben kopognak az apró cseppek kézfejemen. Az esernyőmet a sarokban felejtettem. Hogy mikor? Régen volt, nagyon régen. Biztos még most is ott hever, s reménykedve fürkészi a kilincset, hátha megmozdul és belépek rajta. Poros lehet, fáradt és öreg. Ám vár, s reménykedik, hogy majd egy szép napon felébred téli álmából, s újra hallhatja a madarak csiripelését, érezheti az emberi lehelletet.
A hegy mögött vörösen izzik a nap. Talpamat égeti a forró homok, ám én csak bámulom a korongot, ahogy büszkén, fejét felemelve elhagyja az eget. Akár egy bálkirály, aki az utolsó táncra szíve választottját kéri fel. A teremben elhallgat mindenki, rájuk szegeződnek a tekintetek. A pincérek, kezükben pezsgővel megállnak az üvegajtók előtt, s vágyakozó szemük a távolba réved. Elhalkulnak az apró neszek, s felsír egy hegedű: édes bús hangon, szerelmesen. A király s királynője kéz a kézben lejtik keringőjüket. Egymásba forrt tekintetek. Lángolnak, izzanak, vöröslenek. Szenvedély lobog szemeikben. Az utolsó tánc, az utolsó ami egy életre szól. Csak forognak, keringenek. Ölelik egymást szorosan, mintha többé el sem akarnának válni. Az éjszaka fényei lassan bekúsznak az ablakok résein át, s a teremben egymás után lobbannak fel az álmos viaszgyertyák. Kiürülnek a termek, az ismerős arcok a semmibe tűnnek. Király és királynője egyre csak táncol, áttáncolja az életet. Aztán elsuhan egy hullócsillag, s a vonó hangosan koppan földet érve. Ám a keringő egy életen át szól. Igen, egy életen át: király és királynő, neked.


„Ne a szavakra figyelj, hanem az üzenetre!"