Fátyoltánc

Kudarc. Valóban létezik ez a szó, amely át meg átszövi éjszakáinkat, beférkőzik a gondolataink közé és nem hagy nyugodni? Létezik vagy csupán elképzelem? Talán csak álmodom, és ha reggel kinyitom a szememet, köddé válik. Kellemetlen vendég, ám a legszörnyűbb, hogy meghívót tart a kezében. Egy meghívót, amire az ember saját kezűleg vési rá a riasztó nevet. Kudarc. Igen, létezik, mi emberek teremtjük meg. Annyian félünk tőle, hogy a gondolataink közül hirtelen egyszer csak életre kel. Kipattan a fejünkből, akárcsak Héráéból a torzszülött kovácsisten. Ahogy a fiúban nem ismerte fel anyja a szépséget, úgy mi sem látjuk az önmagunkban rejtőző csodát. Mi gátol bennünket? A kudarc és a kudarctól való félelem. Félni a kudarctól annyi, mint eleve kudarcot vallani.
Sokszor érünk útelágazáshoz. A legtöbbször talán éppen akkor, amikor nem is számítunk rá. Egy ideig talán megpihenhetünk a tábla mellett, és letörölhetjük arcunkról az út porát, de tovább kell mennünk. Néha nem tudjuk mit is válasszunk, csak azt érezzük hogy döntenünk kell. Félünk. Félünk az ismeretlentől, az újtól, s ezért maradunk a jól ismert csapáson. Vágyunk a biztonságra és arra a tudatra, hogy jó felé megyünk. Néha hátrapillantunk, s látjuk azokat is akik utánunk jönnek. Siettetnek, szinte tolnak maguk előtt. Ismerős és ismeretlen arcok. A legtöbben jönnek velünk. Legalább nem kell dönteniük.
Aztán ahogy visszanézünk, látjuk, hogy egy-egy ember hosszasan bámul a menetelő tömeg után, majd megfordul és elindul a másik irányba. Egy ideig még szemünk érzékeli távolodó alakját, amíg végleg el nem tűnik. Az a távoli köd lehetne akár a mi utunk is. Igen, lehetne, ha nem félnénk. Félünk önmagunktól, a kudarctól, attól, hogy hátha elveszünk a ködben, hátha sosem találunk vissza. Pedig tudhatnánk, hogy az utak egyszer összeérnek. A kérdés csupán az, hogy melyik utat választjuk. Azt, amelyiken mindenki jár, vagy a rejtélyes ismeretlent. Az élet furcsa játéka. Ha csak egyetlen egyszer elindulnánk másfelé, a szívünk után, megdöbbenve fedeznénk fel a homályban rejtőző mesevilágot. Rádöbbenhetnénk, hogy nem léteznek kudarcok, csakis csodák. Egyszerű, hétköznapi csodák.

Útkereszteződésnél állok, s nem félek. Várok valakit. Jönnie kell. Majd jönni fog. S ahogy egykor engem, Őt is elfedi majd a homály.