Mezítlábas mennyország

Sikátorok mélyén megbújó apró sugarak vacogják körbe az éjszaka szétmosódó alakját. Hangtalan léptek osonnak az összegyűrt papírlapok zizegő karjaiban, melynek dermesztő ölelése otthont varázsol a roskatag öntudat ködös emlékei közé. Felejtenek a régmúlt nappalok vándorai. Az első gyertya csonkja szomorúan pislákol a befagyott lelkek csarnokában. Várakozik. Reménytelen útja során súlyos kövek szabdalták ketté ráncokba merült gondolatait, míg a végső alkonyat felszárította kiapadt könnyeit. Elmaradt találkozások, elfordított tekintetek. A didergés lassan torkáig kúszik, ahol elfojtott félelmének legmélyebb bugyraiból törnek elő megcsonkult vágyai. Eszméletlenül hever. Régóta nem tud aludni. Egyenletes koppanás riasztja fel újra és újra, melytől megfeszülnek sebzett izmai. A világ ujja azonban nem tágít mellőle, kilöki magából a rongyosok kínjait. Lehunyja szemét. Lélegezni próbál. Mozdulatlanul figyeli a levegőben botorkáló változás könnyed szárnyait, melyeken túl egy régen elfeledett igazság lapul. Szólítják. Nem indul sehová. Érkezik. A házak tetején fénylő pontok keringenek. Esik a hó. Az utolsó gyertya nagyot lobban, s a vándor örök álomba rejti megszelídült titkait. Nem búcsúznak tőle, s ő sem búcsúzik. Csak a fénylő pontok odafent ... csak havazik.