Memento mori ...

Láthatatlan tinta szántja simára a semmiben őrjöngő gondolat lázas lüktetését, s ahogy jéghideg ujjai arcomhoz érnek, riadtan rebbennek szét a ködös emlékek. Haldoklik a lélek. Hangja erőtlenül kúszik végig a csupasz falakon, miközben fásult szemmel figyelem ismerős mozdulatait. Betűk karcolnak sebeket homlokomra, ahol az eltékozolt ifjúság dermedt szobrai őrzik megmaradt hitük omladozó tornyait. Az akarat bágyadtan mosolyog, majd elfordítja fejét. Mondatfoszlányok, arcok, megélt percek, elhazudott pillanatok dörömbölnek a bezárt ajtók málló festékcseppjei között, aztán szétfolynak, mint egy álmából felriadó kisgyerek rémképei. Jelentés nélküli fogalmak köröznek keselyű módjára a háborgó felszín alatt. Már nem számítanak. A létezés lassan megszűnik követni a kitaposott ösvények poros lábnyomát, s a jeges szél elsöpri a születés széttépett szöveteit. Pattogó lángnyelvek nyaldossák a mulandóság öregedő ráncait. Kifelé a semmiből, a semmi felé. A test még vonszolja igába hajtott vágyait, de az agyagos föld hívogató ölelése egyre lejjebb taszítja magáról meggyengült láncait. Havazik. Fagyos érintés, az egyedüli, mely érzéseket képes még belőlem kiváltani. A többi, a többi csak hamu, elérhetetlen messzeség. Már ez sem számít. Egyre jobban havazik. A haldokló lélek utolsó erejével kitekint az ablakon, majd lehunyja fáradt szemeit. Fázom. A világ apránként elsötétedik. Örökös éhezés egy megváltatlan élet szétdúlt romjai alatt.

Mezítlábas mennyország

Sikátorok mélyén megbújó apró sugarak vacogják körbe az éjszaka szétmosódó alakját. Hangtalan léptek osonnak az összegyűrt papírlapok zizegő karjaiban, melynek dermesztő ölelése otthont varázsol a roskatag öntudat ködös emlékei közé. Felejtenek a régmúlt nappalok vándorai. Az első gyertya csonkja szomorúan pislákol a befagyott lelkek csarnokában. Várakozik. Reménytelen útja során súlyos kövek szabdalták ketté ráncokba merült gondolatait, míg a végső alkonyat felszárította kiapadt könnyeit. Elmaradt találkozások, elfordított tekintetek. A didergés lassan torkáig kúszik, ahol elfojtott félelmének legmélyebb bugyraiból törnek elő megcsonkult vágyai. Eszméletlenül hever. Régóta nem tud aludni. Egyenletes koppanás riasztja fel újra és újra, melytől megfeszülnek sebzett izmai. A világ ujja azonban nem tágít mellőle, kilöki magából a rongyosok kínjait. Lehunyja szemét. Lélegezni próbál. Mozdulatlanul figyeli a levegőben botorkáló változás könnyed szárnyait, melyeken túl egy régen elfeledett igazság lapul. Szólítják. Nem indul sehová. Érkezik. A házak tetején fénylő pontok keringenek. Esik a hó. Az utolsó gyertya nagyot lobban, s a vándor örök álomba rejti megszelídült titkait. Nem búcsúznak tőle, s ő sem búcsúzik. Csak a fénylő pontok odafent ... csak havazik.

Túlvilági dalnokok

„Mert elhagyatnak akkor mindenek ..." (Pilinszky János: Apokrif) Éjsötét árnyak kúsznak a falon. A távolban halvány gyertyafény imbolyog, s a száraz ágak zörgése megrémíti a rohanó mókust az avaron. Jönnek, mi távolodunk. Menet, erőltetett menet. Ismerős illatokat tuszkolnak remegő kezek a kövér hold magányos fényei alatt, miközben sóvárgó tekintetek siklanak végig a hideg köveken. Arctalan vándorok. Csapzottan, kergetve lelkük megmaradt ráncait, csetlenek-botlanak, hogy végül karjainkba hullva nyerjenek feloldozást. Vádlóink, betöltött jóslatok. Józanul ülnek a föld felett, mely egykor otthonuk volt, s ahol verejtékük sárrá változott. Helyükön szótlan mondatok, elcsépelt frázisok. A levegőben ragadt létezés fütyörészve bandukol a könnyekkel szabdalt sétányon. Ott vagyunk, és mégis itt vagyunk. Ha ők ... akkor mi ... Lankadnak a holnapok, mialatt valaki ránk néz az ablakon keresztül. Nem látom pontosan, csak érzem, érzem, hogy boldogok. S mégis, arcunkról a jelen egyre jobban zokog. Egyedül ünneplők, néma angyalok.

Latrok bűnei

Remegő koldusok ruháján peregnek a halott esőcseppek, amiken keresztül látásunk homályos árnyai kacagva űzik a napsugarak megtört mosolyát. Az ősz álmos szemekkel pislog a járda túloldalán, ahol a pocsolyák sárral vegyített illata körbelengi az idegen léptek fásult menetét. Diadalok után fáradt csaták. Verejtékből font kopár hegyeken hatolnak át az érintés nyugtalan mozdulatai, s valahol a közelben felsír a boldogság. A padláson félve rohan keresztül a leláncolt magány, karjaiban tartva tékozló gyermeke utolsó levelét. Kaparásnyom düledező házak falán. Megunt játékok hevernek a kihűlt szoba padlóján, ahol egykor ócska papírból építették apró kezek álmaik kitárt kapuját. Megsárgult világ hull ölembe, oldalaira karcolt jelek díszítik homlokát. Változás. Nesztelen osonnak félig formált gondolatok utcáról utcára, követve gazdátlan hitük fakó lábnyomát. A létezés lassan szétmorzsolja az emlékezet lüktető panaszát, s a halkuló múlt megrázza kortalan utasa ökölbe szorított kezét. Elnéző fájdalom feszíti szélesre a letarolt utak pokolba nyíló ajtaját. Lassan, botorkálva érkezik a végső számadás. Ásók, harangok, keresztek: a mélybe, a magasba ... Tövisek kínja árán.