Világok harca

Esik a hó. Beleng mindent a tél illata. Az a friss, üde, tiszta levegő. Ezt érzem, ahogy szobám ablakán bámulok kifele. Egy ideje ismerős már itt minden. A sötét házak, az éjszaka elsuhanó macskák árnyai, egy-egy felborult kuka, és a töménytelen mennyiségű autó. Néhány éve ide érkezett valaki és most indul tovább. Mennie kell, nem tarthatja vissza senki és semmi. Van úgy, hogy egy hosszú utazás végén azt gondoljuk: megérkeztünk. Melegség, nyugalom, és biztonság. Jó érzés, igen. Milyen is lehetne egy megérkezés?! Aztán futnak a napok, hónapok, évek és történik valami. Körülöttünk változatlanul zajlik az élet, nap megy nap után, de valahogy érezzük, hogy odabent mások vagyunk.
A sarokban már útra készen áll a csomagom. Elmosolyodok. Egy hátizsák, ennyi az egész. Ebbe minden belefér. Hagyok-e itt valamit? Talán, vagyis biztosan. Magamból egy részt. A táskámba tehetném, de úgyis ki akarna szökni. Visszavágyna oda, ahonnan elindultunk. Kicsit sajnálom itthagyni. Nem tudom mi lesz majd vele nélkülem. Hangosan felnevetek. Ugyan mi lenne? Eddig is feltalálta magát, most sem fogok benne csalódni. Maradjon hát! Hiányozni fog, de neki itt van a helye. Oda tartozik, ahonnan én most elindulok.
Leülök az ágy szélére és hallgatok. Jó ez a csend. Aztán kezembe veszem a régi, kopott gitárt, s megsimogatom. Mintha a gyermekem lenne, egyszerre tud megríkatni és megnevettetni. Hányszor fogadtam már meg, hogy jobban figyelek rá, s nem hagyom egyedül kallódni. Most is együtt indulunk. Az évek során hol halkabban, hol hangosabban szólaltak meg a húrok nyomán a szebbnél szebb dallamok. Megint énekel. Mindig vidám, sohasem szomorú. Talán ebben hasonlítunk a leginkább. Mindketten tudjuk, kezdődik az utazás. Izgatottan várom a percet, amikor becsukódik a hátam mögött az ajtó. El kell indulnom, hogy újra megérkezhessek. Úgy megyek el, hogy mindent elvégeztem ami feladatom volt itt.
Hátamra veszem a zsákot, s kilépek az ismeretlenbe. A lépcsőn ballagok lefelé, s lépteimet egyre távolabbról hallom, míg végül el nem csendesedik. A kulcs hangosan koppan, ahogy a postaládába dobom. Nem búcsúzom, csak elindulok. Nincs miért búcsúzni. Maradt itt valami, ami az enyém, itt maradt belőlem egy rész. Látogatóba még jöhetek, lehetek vendég. Megrázom a fejemet, s vidáman felnevetek. Lenyomom az utcára nyíló ajtó kilincsét, s kilépek rajta. Lehunyom szememet, és beszippantom a szabadság édes illatát. Egész testemet átjárja ez az érzés. Aztán rád pillantok, s elmosolyodok. A szemedben látom a fényt. Egy ideig némán, szótlanul nézzük egymást, majd mellém lépsz és megfogod a kezemet. Elindulunk. Hogy hova? Nem tudom, szerintem Te sem. Vagy talán mégis? Szemed pajkosan rám kacsint. Hát persze! Hiszen mindannyian vándorok vagyunk, s mi most elindulunk egymás felé!