Illemtan egy rongyos szőnyegen

Zakatoló káosz libbenti fel bűzös menedékét a szembejövő tétovaság simára csiszolt delíriuma felett. Szétrebbennek a pillangók, s ahogy visszabújnak csigaházuk repedt falai közé, a lyukakon csordogáló esőcseppek lágyan permetezik remegő szárnyukra a meghasonlott felismerést. Megszokott értetlenség bámul kiéhezett társai szoknyája alá, ahol melegség helyett dühödt kaparászás sikoltja fülébe a túlélők borgőzös énekét. Szerepcserék akasztják meg a kerekek egyenletes gördülését, miközben a kidobált csomagok tetején kétségbeesetten rohangálnak az aranyláztól elsorvadt fogadalmak. Bizsergető étvágytalanság fulladozik a roskatag padok fertőző mosolya alatt, ahonnan a kinyúló béklyók erőszakosan láncolnak magukhoz mozdulatlanságuk valós mámorába. Az óramutató méltóságteljesen halad végzete felé, amikor az összeérő vasdarabok élesen felsikoltanak, majd didergő válásuk nyomasztó ködébe burkolózva elfelejtik a szemükbe villanó iszonyatot. Keresetlen vágyakozás, ami nélkül romba dőlnek az oszlopon élettelenül heverő szentjánosbogarak. Az útszélre hajított kulacsban lötyögnek a buborék nélküli vádak, aztán ahogy kifogy a szufla rekeszizmunk kavargó bűntudatából, minden elhalkul. A létra eltűnik. Elfogynak a sínek.