Kopott rekviem

Összetörve zokogok elképzelt látomásom kihűlt poklában, melyből többé már nem menekülhetek. Választásom szenvedélyből fakadó naivitása fogva tartja tőrrel sebzett lelkemet, ami sikoltva rohan a messzeség felé, ahol halványuló arcod nyomait rejtik az éjfekete fodrok. Hűvös paplanom árnyékait magamra öltve csapzottan lépkedek, mialatt a repedezett kövek nyirkos érintésétől megremegnek féltve őrzött gyötrelmeim. Leküzdhetetlen akadályként szembesülök némaságunk megpecsételt esküjével, mely jobban égeti ujjaimra rajzolt gyászom nyikorgó bomlottságát, mint a zárt osztályok mögött vonagló vegetatív életek. Porba hullt letaszított trónusod, miközben vakságom tudatában nyelvem hegyén ízlelgettem a fonnyadt szőlőszemek mámorító kábultságát, hogy aztán még erősebben hasítson ketté a változás könyörtelen lehelete. Kinyílt zsebemben az éles acél, s kapukat döngető üvöltése felsértette bőröm lágy vonásait, melyen pajkosan szaladgáltak a ráncokká szelídült vérebek. Emelkedett és süllyedt mellemen a pusztító gyűlölet, amiből sár és arany elegyét gyúrta egybe a kortalan szeretet. Ütöttem, rúgtam, míg végül mozdulatlan tudatom eltörpült semmibe vágyó bensőm alázata mellett, ám a fegyelmezett társadalom csalogató hívására bőszülten tapostak belém a részemmé vált otthontalan kísértetek. Néha zuhanok, néha szenvedek, néha veled, néha nélküled. Most éppen üres a vagon, melyben vacogva bújnak egymáshoz bűnösök és bűntelenek. Cserbenhagytál. Nem tudom feledni, de ahogy a tőr egyre mélyebbre hatol védtelenségem foltokból szőtt rongyai között, megbocsátom gőgös bosszúdat magányos kisfiú. Nyújtsd felém a poharat, melyből mosolyogva kiiszom mérged vesékig hatoló tagadását, örök gyűlöleted. Tettek és tettesek, mégis csak veled. Számkivetett kegyelem, nincs köztük helyed.