Infernó

A tegnap mámoros ropogása helyére billenti a kiszakadt tagok fáradt oszlopát, majd a földre borulva szájába tömi az agyagos valóság illúzióját. Keserédes vallomások zakatolnak a sorompó nélküli megállók között, ahol a vagonokba zárt sötétség nyöszörgése megérinti lázas homlokunkat. A másodperc törtrészei részegen dülöngélnek egymás karjaiban, amíg a párás könnyfelhő takarói hörögve magukkal rántják az örvény fenekén tomboló légies alakokat. Szilajon fortyognak a kémcsövek repedéseibe bújt beteges indulatok, melyek terméketlensége kivívja a szürkület dühödt ellenállását. Ambivalens megosztottság uralkodik el a dobozokba préselt tömegen, hiába őrzik viselkedésük normákat tisztelő látszatát. Civilizált barbárok dörömbölnek mellkasunk nyitott forgatagában, ahol a talált tárgyak esetlenül kapaszkodnak lábbal tiport reményeik végső sóhajába. Tölcsérben kínált jómodor vigyorog az ostyadarab ráncos felszínén, ám abban a pillanatban eltorzulnak vonásai, ahogy az alkalmazkodás megálljt parancsol félszeg tiltakozásának. Önként vállalt téboly, az asztal körül szétdobált almacsutkák. A tüzet kutatják szenvedésbe hajló vágyaim, a lángokba merülő szűzies tisztulást, ám a vakolat rideg pillantása megbénítja a keresés tétova mozdulatát. Minden kiszámítható, minden csak egy tenyérnyi halál.