Sátántangó

Lisztharmatos kávésbögre remegése rezegteti az összetapadt újságpapír roggyant belsejét, melyen tegnap még májkrémes kenyér simította tisztára a révületből ébredő tintanyomokat. Laza eleganciával kibélelt egyszerűség hámozza le magáról a megkövült penészdarabokat, amik torzított medrük burkaiban áskálódnak önérzetes sorsuk ellen. Ütemre mozdulnak a lehalkított generációk, s fejük felett keselyűk köröznek a visszaküldött halandóság rekedt hírnökeként. Maszatos tehetetlenség mártja homokba megperzselt büszkeségét, melyen kacagva száguldoznak a kontroll nélküli gondolatok. Párban botorkáló ideges illatok, melyek érintése magával sodorja a parketten elterülő iszonyat görcsös illúzióját. A kiskanál egyenletes csengései fülsértő módon kúsznak be a zárt ajtók repedt nyílásain, hogy vállainkra terítsék mérgező suttogásuk csalogató neszét. Kábult pillantások kereszttüzében vacognak a kihűlt rongydarabok, üveges tekintetük meredten bámulja a lyukas égboltra csimpaszkodó hintalovat, melyen egykor ők ringatóztak. Elmosódnak a színek mögé rejtőző lelassult ecsetvonások, éles fordulatot hasítva a pusztaság peremén egyensúlyozó kórus árnyaiba. Lepel és must. Harangoznak. A pokol ásítva ébred, a távolban vonat sípol, s a trojkában mulatnak az urak.