Memento mori ...

Láthatatlan tinta szántja simára a semmiben őrjöngő gondolat lázas lüktetését, s ahogy jéghideg ujjai arcomhoz érnek, riadtan rebbennek szét a ködös emlékek. Haldoklik a lélek. Hangja erőtlenül kúszik végig a csupasz falakon, miközben fásult szemmel figyelem ismerős mozdulatait. Betűk karcolnak sebeket homlokomra, ahol az eltékozolt ifjúság dermedt szobrai őrzik megmaradt hitük omladozó tornyait. Az akarat bágyadtan mosolyog, majd elfordítja fejét. Mondatfoszlányok, arcok, megélt percek, elhazudott pillanatok dörömbölnek a bezárt ajtók málló festékcseppjei között, aztán szétfolynak, mint egy álmából felriadó kisgyerek rémképei. Jelentés nélküli fogalmak köröznek keselyű módjára a háborgó felszín alatt. Már nem számítanak. A létezés lassan megszűnik követni a kitaposott ösvények poros lábnyomát, s a jeges szél elsöpri a születés széttépett szöveteit. Pattogó lángnyelvek nyaldossák a mulandóság öregedő ráncait. Kifelé a semmiből, a semmi felé. A test még vonszolja igába hajtott vágyait, de az agyagos föld hívogató ölelése egyre lejjebb taszítja magáról meggyengült láncait. Havazik. Fagyos érintés, az egyedüli, mely érzéseket képes még belőlem kiváltani. A többi, a többi csak hamu, elérhetetlen messzeség. Már ez sem számít. Egyre jobban havazik. A haldokló lélek utolsó erejével kitekint az ablakon, majd lehunyja fáradt szemeit. Fázom. A világ apránként elsötétedik. Örökös éhezés egy megváltatlan élet szétdúlt romjai alatt.

Mezítlábas mennyország

Sikátorok mélyén megbújó apró sugarak vacogják körbe az éjszaka szétmosódó alakját. Hangtalan léptek osonnak az összegyűrt papírlapok zizegő karjaiban, melynek dermesztő ölelése otthont varázsol a roskatag öntudat ködös emlékei közé. Felejtenek a régmúlt nappalok vándorai. Az első gyertya csonkja szomorúan pislákol a befagyott lelkek csarnokában. Várakozik. Reménytelen útja során súlyos kövek szabdalták ketté ráncokba merült gondolatait, míg a végső alkonyat felszárította kiapadt könnyeit. Elmaradt találkozások, elfordított tekintetek. A didergés lassan torkáig kúszik, ahol elfojtott félelmének legmélyebb bugyraiból törnek elő megcsonkult vágyai. Eszméletlenül hever. Régóta nem tud aludni. Egyenletes koppanás riasztja fel újra és újra, melytől megfeszülnek sebzett izmai. A világ ujja azonban nem tágít mellőle, kilöki magából a rongyosok kínjait. Lehunyja szemét. Lélegezni próbál. Mozdulatlanul figyeli a levegőben botorkáló változás könnyed szárnyait, melyeken túl egy régen elfeledett igazság lapul. Szólítják. Nem indul sehová. Érkezik. A házak tetején fénylő pontok keringenek. Esik a hó. Az utolsó gyertya nagyot lobban, s a vándor örök álomba rejti megszelídült titkait. Nem búcsúznak tőle, s ő sem búcsúzik. Csak a fénylő pontok odafent ... csak havazik.

Túlvilági dalnokok

„Mert elhagyatnak akkor mindenek ..." (Pilinszky János: Apokrif) Éjsötét árnyak kúsznak a falon. A távolban halvány gyertyafény imbolyog, s a száraz ágak zörgése megrémíti a rohanó mókust az avaron. Jönnek, mi távolodunk. Menet, erőltetett menet. Ismerős illatokat tuszkolnak remegő kezek a kövér hold magányos fényei alatt, miközben sóvárgó tekintetek siklanak végig a hideg köveken. Arctalan vándorok. Csapzottan, kergetve lelkük megmaradt ráncait, csetlenek-botlanak, hogy végül karjainkba hullva nyerjenek feloldozást. Vádlóink, betöltött jóslatok. Józanul ülnek a föld felett, mely egykor otthonuk volt, s ahol verejtékük sárrá változott. Helyükön szótlan mondatok, elcsépelt frázisok. A levegőben ragadt létezés fütyörészve bandukol a könnyekkel szabdalt sétányon. Ott vagyunk, és mégis itt vagyunk. Ha ők ... akkor mi ... Lankadnak a holnapok, mialatt valaki ránk néz az ablakon keresztül. Nem látom pontosan, csak érzem, érzem, hogy boldogok. S mégis, arcunkról a jelen egyre jobban zokog. Egyedül ünneplők, néma angyalok.

Latrok bűnei

Remegő koldusok ruháján peregnek a halott esőcseppek, amiken keresztül látásunk homályos árnyai kacagva űzik a napsugarak megtört mosolyát. Az ősz álmos szemekkel pislog a járda túloldalán, ahol a pocsolyák sárral vegyített illata körbelengi az idegen léptek fásult menetét. Diadalok után fáradt csaták. Verejtékből font kopár hegyeken hatolnak át az érintés nyugtalan mozdulatai, s valahol a közelben felsír a boldogság. A padláson félve rohan keresztül a leláncolt magány, karjaiban tartva tékozló gyermeke utolsó levelét. Kaparásnyom düledező házak falán. Megunt játékok hevernek a kihűlt szoba padlóján, ahol egykor ócska papírból építették apró kezek álmaik kitárt kapuját. Megsárgult világ hull ölembe, oldalaira karcolt jelek díszítik homlokát. Változás. Nesztelen osonnak félig formált gondolatok utcáról utcára, követve gazdátlan hitük fakó lábnyomát. A létezés lassan szétmorzsolja az emlékezet lüktető panaszát, s a halkuló múlt megrázza kortalan utasa ökölbe szorított kezét. Elnéző fájdalom feszíti szélesre a letarolt utak pokolba nyíló ajtaját. Lassan, botorkálva érkezik a végső számadás. Ásók, harangok, keresztek: a mélybe, a magasba ... Tövisek kínja árán.

Az élet árnyékában

Becsukott ajtók alatt szivárgó keserű indulatok köröznek a visszafojtott lélegzet küszöbén, míg teremtőjük lassú léptekkel távolodik a látható világból. Szakadásból szakadékká nőtt rideg képzelgés, mely háttérbe szorít minden érzelembe burkolózó remegést. Látszatok falán kúsznak a mérgezett szavak, s ahogy elérik a megrepedt valóság peremét, a kifordult világ sarkai leplet borítanak fölé. Eltévedt megérzés. A színekben őrzött múlt képei riadtan fordulnak haldokló képmásaik felé, s üveges tekintetük vágyakozva keresi az örvény enyhet adó fodrait. Menekülni kényszerülnek a csendben eltitkolt sóhajok, melyek közül már egyik sem talál utat a kifosztott szenvedés göröngyös partjához, ahol a tudás csak töredék, s az érzelem nyers egész. Az utolsó lüktetés vörösre festi a homályos szemek mohó sugarát, ami egyszerre vágyik befogadni és eltaszítani a megtapasztalt mindenség apró pillanatait. Átlépve a végső határon felrajzolt mélység meghajlott vonalát, elsötétedik a kép. Egyedül maradnak az indulatok borgőzös szobájuk rejtekében, s csak néha hallani hajszolt végzetük dühödt dörömbölését a bezárt ajtók tompa lemezén. A bilincsek zörögnek, megfeszül a kötél. Egy idegen rád tekint, s az elborult elme ugrásra kész. Elszáradt levelek a meggyötört ősz háborgó tengerén.

Gyémánthullás

Gyilkos mosolyba préselt indulatok hullámzanak a felszínes valóság törött tükörképe előtt. A kimondatlan szavak álmatlanul forgatják vesztes harcuk zálogból lopott csókjait meggyötört vonásaink peremén. A glória közeleg, s viszolyogva vonaglanak a hamuszínű testek önnön boldogtalanságuk frissen mázolt padjain. Üresek. Az éjszaka bíborvörös kéjjel fürdeti csapzott halántékunk lüktető sebeit, melyből vulkánként törnek elő nyomorunk eltitkolt vádjai. Leoltják a villanyt. Haldoklunk, miközben görcsbe rándult kezek nyúlnak a porba ömlő víz éltető cseppjei után. Vakon szédelegnek ketrecüktől megszabadult vágyaink, melyek most idegenül néznek halványuló szemünk üregébe. Kacagnak. Távolodunk ismert világunk maszatos vásznától, ahol a színek véletlen találkozása formába önti tudatlan bolyongásunk képzelt ábrándjait. Tépett fényképek sodródnak a szélcsendes utcák kihalt sikátorai között, s ahogy remegő térdünkre csavarodnak trónjukról letaszított bálványaink, ránk omlik a düledező mennyország utolsó oszlopa is. A felperzselt földeken fütyül a sárgarigó. Értetlenül pislogunk a semmibe merült létezés vidám láncain, hogy aztán ordítva gázoljunk át puskaporos lelkünk fedetlen szigetén. Újabb tévedés. Eszmélünk, s az ébredés keserű pirulái gonosz vigyorral simítják végig fuldokló kínjaink viaszos elegyét. Rideg tekintetek mögött megbújva zokog a remény. Nincsen, nem volt, nem elég. Szilánkos kétkedés.

Látomás a Kálvárián

Koponyákon gázoló haldokló lehelet járja át csontjaidat, melyek rövidesen törött szárnyú madárként hullanak a vértől ázott föld nyirkos cseppjeibe. Az ítélet pálcát tör a vízbe mártott kezek hamvadó léte fölött, majd vállaira veszi rongyokra szabdalt lelkedet. Remegés hasítja ketté a valóságba rejtőző titok poros lépteit, míg a súlyos teher komor végzete maga alá gyűri ziháló lényedet. Fájdalmak találkozása tölti be a szemekben bujkáló üresség színtelen fátylát, miközben anya és gyermek érintése átsuhan az időtlen magány csarnokán. Gyászmenet. Ismeretlen kéz szántja ácsolt koporsód rideg felszínét, s ahogy átveszi terhedet, a megszabadított kín nyögve borul önmaga sebeire. A tömeg összenyom. Hirtelen lágy szövet hullámzása tör utat sajgó víziód kopott tüzében, s egyetlen mozdulattal betakarja halványuló vonásaid. Örök emlékezet. Az út azonban ismét maga alá temet. Elmosódnak a hangok, melyek sírása felkelti a kövek alatti mozdulatlan világ tétova bábjait, s rezdülésükre pozdorjává törik a létra ég és föld között. Utoljára, még egyszer: a porba le. Mindentől megfosztva tépik szét boldogtalan tekintetek megcsalt álmaik végső reményét, hogy aztán sorsot vetve osztozzanak tudatlanságuk vétkein. Szögek. Mélyebbre hatolnak, mint a kimondatlan pusztulás kísértő vágyai. Gúnyból épített bástyáik szilárdan állnak tornácuk udvarán, míg egy sóhaj be nem kopogtat csukott ablakukon. Beteljesedett. Mulandóság és kereszt. Péntek van, kegyetlen hideg. Altatót dúdolnak kihűlt ajkak, s karjaiba zárva életek győznek önnön haláluk felett. Aztán csak csend. Néma csend. Síron túl és sírba lenn. Majd harmadnap, majd akkor ... „Et resurrexit tertia die." (A keresztút tizennégy stációja nyomán)