Tomboló ököl (... a látszaton túl)

Megfontolt távolságból csapódnak falhoz a cikázó villámok, aztán ahogy elérik céljukat, fáradtan omlanak a hallgatag kövek mozdulatlan karjaiba. Zaj van. A bogarak zümmögése néha kihallatszik az agyban motoszkáló gondolatok közül, ám a város burkolt közönye gúnyosan dobja félre a teleírt lapokat. Cseng a telefon. Kómás arccal botorkálnak a feltört járdaszegélyen az üres villamosok, miközben imbolygó léptekkel forognak körülöttük a sápadt reményt hordozó naiv életek. Esni fog. A valóság acélos ridegsége elérhetetlenné teszi a szemekben bújkáló kérdésekre adott feleletet, s ettől mintha fellázadnának a díszes ketrecbe csomagolt árnyékok eleven csápjai. Közeleg a tél. Vacogva simulnak össze a kopott fekhelyekre terített rongydarabok között az illúziókat kergető idegenek, s ahogy meglepi őket az álom, támadásba lendülnek a lelküket emésztő kényszerképzetek. Fáznak a hópelyhek. A félig telt pohár karimáján kicsordulnak a könnycseppek, melyeket ismeretlen kezek gondos figyelemmel mostak szét a hideg padlón. Ragaszkodnak a sötétség biztonságot jelentő homályához, melyben mindenki ugyanolyan. Tévednek. A semmi lappangva kocogtatja meg a nyitott ablakot, melyen keresztül a huzat gazdátlanul kutatja a közeledők nyomait. Egyenletesen lélegeznek a fásult hétköznapok, majd visszatérnek medrük kiszáradt réseibe. A TÖBBI NÉMA CSEND ...

Filmszakadás

Lesüllyedt szilánkok szélei karcolják jegesre a bűnbe ragadt melegség fárasztó rémképeit. Holdtölte permetezi öregedő hangulatát a rezzenéstelen ágak lombja között, ahonnan félve tekintenek szét a menekülő életek. Tunya védekezés fordít hátat a recsegő heverőn hangszálaink megduzzadt árkainak, majd szétterül az idegen érzések hálójában. Dekoncentrált kapkodás lopakodik levegővételünk riadt vágyai elé, ami megakadályozza törekvésünk falnak ütköző döbbenetét. Ping-pong labdák pattognak a földön kígyózó nyomor betonba döngölt lábain, s ahogy megnyikordul a rozsdás ajtó, kínzó könyörgések lepik el a csupaszra perzselt tereket. Az évszakok egymásba kapaszkodva engedik szabadjára rongyos sértettségük lélektelen pillanatait, hogy aztán magukkal is megbékélve felolvadjanak színültig telt poharaink lötyögő fodraiban. Zaklatott némaság furakodik a fullasztó ködbe burkolt város zajai közé, s amint a csengetés megcsapja füleit, fürkésző szemek támadnak rá az oszlopok mögül. A félig szívott cigarettacsikk parázsló végei gúnyosan kacsintanak a botladozó járókelők felé, majd az esőcsepp mennydörgése szelíd álomba ringatja. Láttam a semmit, de abban a percben új alakot öltött, s ettől lényege mindenné vált a sötét felhőket hátukon hordozó árnyak nyomaiban. Szuszognak. Hangosan, fázva. Hajnalra már nem lesz mondandójuk. Hajnalra elalszanak, s az eső kopog az eresz alatt.

Sziklák ormán (Halottainkért)

Nincsenek szavaik, mindegyik hallgat. Párák csupán, lenszínű vászon a nyugodt réteken. Magunkban hordjuk arcunkra tapadt emlékeiket.

Angyal a háztetőn

Forró tekintet hatol át az elmúlás bársony fátyolán, s ahogy arcomhoz ér ruhájának puha szegélye, megborzongok. A sötétbe merülő csobbanás felkavarja lelkem kisimult hullámait, melyek között tétován lebegnek a láncukat csörgető vágyak. Emlékezet, ami krákogva hasogatja tűzifaként perzselő szemeimet, amikor ráfonódnak a gyilkos kézre, majd kétségbeesve megkapaszkodnak a foltozott cérnaszálak véreres lüktetéseibe. Öntudatlanul ringatózom a kifeszített kötél felett, szinte meg sem hallom a sikolyokat, amik alattam söprik tisztára az üres üvegekkel teleszórt macskakövet. Hangulat egy elképzelt múlt vásott könyveiben, ahol ritmusra koppannak a súlytalan ábrázatok, melyek létezése megkérdőjelezhetetlen stigmát éget nyitott szívemen. Elszöknek a színekbe csavart rongyos idegenek, s az egyedül hagyott szótlanság szigorú bíraként ítélkezik a hátam mögé bújt megcsonkított fájdalom repedéseiben. Üldözőből vált egyszerű árnyékká a víz morajlását hallgató iszonyat, ám szüntelenül dörömbölnek bensejében az elvetélt díszletek. Újságpapír zizeg mellettem, s ahogy a kopott padon ülve fejemet jobbra fordítom, a betűk megtámadják érzékeny ingereimet. Éjszaka van. Lopakodom. A híd alatt, a híd felett. Elköszönök, újra; aztán mégsem megyek. Lángol a messzeség, s a vízben porrá omlanak titkolt álmaim: a bűnös kövek.

Infernó

A tegnap mámoros ropogása helyére billenti a kiszakadt tagok fáradt oszlopát, majd a földre borulva szájába tömi az agyagos valóság illúzióját. Keserédes vallomások zakatolnak a sorompó nélküli megállók között, ahol a vagonokba zárt sötétség nyöszörgése megérinti lázas homlokunkat. A másodperc törtrészei részegen dülöngélnek egymás karjaiban, amíg a párás könnyfelhő takarói hörögve magukkal rántják az örvény fenekén tomboló légies alakokat. Szilajon fortyognak a kémcsövek repedéseibe bújt beteges indulatok, melyek terméketlensége kivívja a szürkület dühödt ellenállását. Ambivalens megosztottság uralkodik el a dobozokba préselt tömegen, hiába őrzik viselkedésük normákat tisztelő látszatát. Civilizált barbárok dörömbölnek mellkasunk nyitott forgatagában, ahol a talált tárgyak esetlenül kapaszkodnak lábbal tiport reményeik végső sóhajába. Tölcsérben kínált jómodor vigyorog az ostyadarab ráncos felszínén, ám abban a pillanatban eltorzulnak vonásai, ahogy az alkalmazkodás megálljt parancsol félszeg tiltakozásának. Önként vállalt téboly, az asztal körül szétdobált almacsutkák. A tüzet kutatják szenvedésbe hajló vágyaim, a lángokba merülő szűzies tisztulást, ám a vakolat rideg pillantása megbénítja a keresés tétova mozdulatát. Minden kiszámítható, minden csak egy tenyérnyi halál.

Illemtan egy rongyos szőnyegen

Zakatoló káosz libbenti fel bűzös menedékét a szembejövő tétovaság simára csiszolt delíriuma felett. Szétrebbennek a pillangók, s ahogy visszabújnak csigaházuk repedt falai közé, a lyukakon csordogáló esőcseppek lágyan permetezik remegő szárnyukra a meghasonlott felismerést. Megszokott értetlenség bámul kiéhezett társai szoknyája alá, ahol melegség helyett dühödt kaparászás sikoltja fülébe a túlélők borgőzös énekét. Szerepcserék akasztják meg a kerekek egyenletes gördülését, miközben a kidobált csomagok tetején kétségbeesetten rohangálnak az aranyláztól elsorvadt fogadalmak. Bizsergető étvágytalanság fulladozik a roskatag padok fertőző mosolya alatt, ahonnan a kinyúló béklyók erőszakosan láncolnak magukhoz mozdulatlanságuk valós mámorába. Az óramutató méltóságteljesen halad végzete felé, amikor az összeérő vasdarabok élesen felsikoltanak, majd didergő válásuk nyomasztó ködébe burkolózva elfelejtik a szemükbe villanó iszonyatot. Keresetlen vágyakozás, ami nélkül romba dőlnek az oszlopon élettelenül heverő szentjánosbogarak. Az útszélre hajított kulacsban lötyögnek a buborék nélküli vádak, aztán ahogy kifogy a szufla rekeszizmunk kavargó bűntudatából, minden elhalkul. A létra eltűnik. Elfogynak a sínek.

Kopott rekviem

Összetörve zokogok elképzelt látomásom kihűlt poklában, melyből többé már nem menekülhetek. Választásom szenvedélyből fakadó naivitása fogva tartja tőrrel sebzett lelkemet, ami sikoltva rohan a messzeség felé, ahol halványuló arcod nyomait rejtik az éjfekete fodrok. Hűvös paplanom árnyékait magamra öltve csapzottan lépkedek, mialatt a repedezett kövek nyirkos érintésétől megremegnek féltve őrzött gyötrelmeim. Leküzdhetetlen akadályként szembesülök némaságunk megpecsételt esküjével, mely jobban égeti ujjaimra rajzolt gyászom nyikorgó bomlottságát, mint a zárt osztályok mögött vonagló vegetatív életek. Porba hullt letaszított trónusod, miközben vakságom tudatában nyelvem hegyén ízlelgettem a fonnyadt szőlőszemek mámorító kábultságát, hogy aztán még erősebben hasítson ketté a változás könyörtelen lehelete. Kinyílt zsebemben az éles acél, s kapukat döngető üvöltése felsértette bőröm lágy vonásait, melyen pajkosan szaladgáltak a ráncokká szelídült vérebek. Emelkedett és süllyedt mellemen a pusztító gyűlölet, amiből sár és arany elegyét gyúrta egybe a kortalan szeretet. Ütöttem, rúgtam, míg végül mozdulatlan tudatom eltörpült semmibe vágyó bensőm alázata mellett, ám a fegyelmezett társadalom csalogató hívására bőszülten tapostak belém a részemmé vált otthontalan kísértetek. Néha zuhanok, néha szenvedek, néha veled, néha nélküled. Most éppen üres a vagon, melyben vacogva bújnak egymáshoz bűnösök és bűntelenek. Cserbenhagytál. Nem tudom feledni, de ahogy a tőr egyre mélyebbre hatol védtelenségem foltokból szőtt rongyai között, megbocsátom gőgös bosszúdat magányos kisfiú. Nyújtsd felém a poharat, melyből mosolyogva kiiszom mérged vesékig hatoló tagadását, örök gyűlöleted. Tettek és tettesek, mégis csak veled. Számkivetett kegyelem, nincs köztük helyed.