Álmos mennyország

Végzetes vonzások taszítják egymást, miközben harcuk fáradhatatlanul keresi a kiutat. A fájdalom töri a fákról a gallyakat, s délibábként tűnnek fel a múzsák az elhagyott falvakban. Selyemből szőtt hintaágy, melyben üresen lebeg a kesernyés illat. Kiapadt a kút, a porban fekszenek a leejtett fejkendők, elvesztett játékok. Szétváló táncmenet, döcögve halad a szekér a kietlen vidéken. A faforgács még meleg, ahogy a pajtába belépve érinti talpamat, s megzizzen a távolban egy bokor. Kergetőznek a madarak, ám elfelejtették a jól ismert dallamot, lakatott tett szájukra az estharang. Képzelem, s nem látom magam előtt, elveszik és megterem. Zavart nyugalom, s a fejekben letisztult a rend. Mozdulok majd megdermedek, csábít a nem, taszít az igen. Megbillen a kosár, s a mérleg nyelve leszakad. Csavar és kerekek, sosem volt gyermekek szántják a megművelt földeket. Szénaboglya mellett hever a karéj kenyér és szalonna, nem éreznek ízeket. Kinyúlnak a kezek, s a föld újra termi az életet. Egy nyelven beszél a meggörnyedt védelem, s a vallomások megtöltik a hordókat, melyekből kimásznak a szellemek. Pirkad. Állnak és ülnek, fordítva és egyenesen. A szekér zörögve halad a nyílt sínen. Létezett, s most végzetem.