Árnyéktánc

Esztelen félhomály söpör végig a kiégett házak korhadó ablakán. A levegőben szétrobban egy hatalmas szappanbuborék. Mérföldkövek sorakoznak a szótlanság küszöbén, s arra várnak hogy valaki eltolja az útból a fekete zongorát. Értéktelen rohanás a sínek mentén, ahol hátunk mögött hangosan fütyül a mozdony. Délibábok kergetőznek játékosan a fűben, mialatt egyetlen pillanatra sem nyitják ki szemüket a városon áthaladó idegenek. Tompa fájdalom szorítja a mellkasát, mintha összeroppant volna alatta a föld. A buborékok újra összeállnak, s nyirkos testükön megcsillan a színekbe rejtőző vallomás. A válaszúton különféle táblán jelzik a részvétlen hallgatást. Megfordul a szél, s fellibben a fátyoltakaró, amely alatt romokban hever az eltemetett kártyavár. Önkéntelen remegés hullámzik át a megfeszült kötelek mozdulatlan pajzsán, hogy aztán visszatérjen önmagába. Már nem kapkod a némaság, a percek vánszorognak az óra számlapján. A határidőnapló üres, a teleírt lapok nem mutatnak semmit abból amit eltakar a valóság. Gyávaság. Felvillan egy gyufaszál, s az esztelen félhomály bekopog szobám ablakán.