Farkastánc

Álomfolyosók közt feszülő légies kötelek himbálóznak a semmiben. Visszapattannak az üveggolyók, ahogy megérintik a sima felületet, majd mélyen belekarmolnak a lejátszott hanglemez széleibe. Megkoptak a régi tekercsek, s most idegenül pislognak a félhomályban. Ködfelhő telepszik meg a féllábú széken, s ahogy leereszti fáradt kezeit, mintha engednének a görcsös kerekek. Nosztalgia bolyong a széttört cserepeken, s ahogy felsebzi talpát a hegyes félelem, megszállottan merül el a kérdés nélküli csendben. Tompul az értelem, s ebben a fásult érzékenységben megjelennek az elveszett gyerekek. Az evezőcsapások mentén apró csónakok siklanak a vizen, melyet ellep az éjfekete képzelet. Érzem ahogy föld és ég összeér az omladozó hegyen, s a tetején állva fürkészem a messzeséget. Erőltetett menet halad el a poros úton, s én csak a megrepedt fazekat figyelem a öregasszony hátán. Az ismerős vonások éle közelebb merészkedik, majd egy hirtelen rántással magához szorítja az aszfalton maradt nyomokat. Éget a felismerés, ahogy a fesztelen ütemek elhaladnak a romlott földek mellett. Kialudt mécsesek hevernek a küszöbön, s az olajfoltok lassan felemésztik a megmaradt életet. Az ajtó becsapódik, s a mozdony felsikolt a síneken.