Álompor

Nem tudom milyen gyerek voltam. Azt mondják eléggé ambivalens, illetve nem is ez a helyes kifejezés. Inkább különös, vagy talán viselkedési zavarokkal küszködő?! Már nem is emlékszem pontosan. Gyerekfejjel sosem értettem, miért találnak különösnek a felnőttek. Ám ha jobban belegondolok, én is furcsán méregettem olykor őket. Olyan nagyok voltak, különösek és megfejthetetlenek. Szokatlan dolgokról beszélgettek, és mindig meg akartak valamit tiltani. Egy ideig azt hittem, hogy ez valami berögzült szokás, aztán rá kellett jönnöm, hogy nem, annál sokkal rosszabb. Nevelés.
"Nevelem a gyerekemet!" - hallom innen-onnan ismerősöktől, barátoktól, családtagoktól. Elkezd mesélni arról, hogy mennyire okos az a gyerek, mennyire ügyes, fegyelmezett, csupa boldogság és öröm, na és persze büszkeség. Aztán két hét múlva ismét találkozunk, s valahogy kicsit másként fest már az eredeti kép. A gyerek nem figyel az órákon, rendetlenkedik, sokat beszél és nem érdekli semmi más, csak az, hogy hagyják végre békén. Pedig ők aztán nem fogják békén hagyni! Tudni akarják mi történt! Az ő kedves, okos, rendszerető gyermekük nem lehet ilyen, nem létezik!
Szótlanul hallgatom a panaszáradatot. Talán bennem van a hiba, de átfolynak rajtam a kimondott szavak, s nyomtalanul eltűnnek, mintha ott sem lettek volna. Talán most is lázadok. Lehet, hogy elfáraszt a felnőtté válás. Akár egy színpadi darab. A felvonások jönnek szépen sorban. Az elején még mindenki áhitattal várja mi fog történni, ám ahogy telik az idő, egyre kevésbé járja át az a lángolás, a hév, ami olyan sok mindent megláttatott vele egykoriban. Végül elérkezik egy pont, ahonnan már szinte lesi az előadás végét. Néha akad egy-egy szünet, s ahogy az újabb jelenetnél fejemet jobbra vagy balra fordítom, meglepődve veszem tudomásul, hogy újra üres egy szék. Pedig 5 perccel előtte még ült mellettem valaki. Most már nincs. Én pedig várok türelmesen, miközben körülöttem kiürül a nézőtér. A színészek még játszanak, talán ők észre sem vették mi történt. Kialszanak a fények, csak a színpad mozog, él, zenél. Arcok, lábak, kezek. Mosoly, könny, nevetés. Szerelem, barátság, hazugság, hűség, szenvedés. Mennyi különféle érzés, mégis egyben van az egész. S a finálé? Az már egészen más! Odaengednek közvetlenül a legördülő függöny elé. Ujjaimmal megérinthetem a díszletet, a színészek ruháit, mindent ami addig olyan távolinak és elérhetetlennek tűnt. Akkor már nincsen messzeség. A színjáték végén mindent beborít a csend és a sötét. Nyomtalanul eltűnnek a díszletek, a színészek, a színház és a szék. Egyedül én maradok, csakis én...
Nem voltam jó gyerek, azt hiszem, de ez ma már egyáltalán nem számít. Most itt ülök az első sorban, és várom az előadás végét. Várom a csengetést. S mi lesz ha széttörik a csengő? Mosoly fut végig szájam szegletén. Esés közben még ugyanúgy hallom a csengetést, míg végül darabjaira nem hullik szét. És minden megy tovább, hiszen semmi sem történt...