Minden történet eleje hasonlít kicsit. Furcsa, ezt a mondatot mintha már hallottam volna valahol. De hol? Igen, megvan! Egy színdarab kezdő sorai, amelyet talán mindenki ismer. Shakespeare Rómeó és Júliája valahogy beivódott a köztudatba, mágnesként vonzva emberek ezreit, sőt akár millióit. És hogy vajon hogy is jön ez ide a történet kezdetéhez? A válasz egyszerű.Mint minden történetben, ebben is akad egy elveszett fiú. Tényleg elveszett lett volna? Vagy éppen, hogy az elveszettsége mögött rejtőzött az igazság? Nemhiába kedveltem olvasás közben leginkább az Ő alakját. Magamra ismertem, s ezzel a felismeréssel nem vagyok egyedül. Sokszor tűnődve lépkedek az utcán, miközben elhalad mellettem egy autó, melyben gyerekek ülnek, vagy éppen egy mosolygós fiatalember, de akár lehet egy házsártos öreg hölgy, vagy egy gondterhelt édesanya. Azon tűnődöm, hogy talán valamelyikben ott lapul a felismerés, hogy Ő is ugyanolyan, hogy Ő is ugyanaz. Aztán elcsendesedik minden. Valahogy olyan meghitt lesz és nyugodt. Már csak az esőcseppeket hallom koppani az utcakövezeten, miközben hazafelé bandukolok. A kapuhoz érve megcsörren zsebemben a kulcs, de mielőtt a zárba illeszthetném, benntről kinyitja valaki. Egy idős bácsi áll előttem, mosolyogva. Valahogy Ő is ugyanolyan. Mindannyian egy kicsit ugyanolyanok vagyunk. Egy kicsit elveszettek, és egy kicsit megtaláltak. Csak ránk kell találni.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése