A szoba sarkában hever egy régi, kopott zongora. Már hosszú ideje nem játszott rajta senki. Szótlan lakótárs, szinte már családtag. Naponta odalépek mellé, s kezemet végigfuttatom a hideg felületen. Néha úgy érzem, mintha mondani akarna valamit. Egy pillanatig feszülten figyelek, de mindig csak a szél játszik velem. Az erkélyajtó résein keresztül halkan beoson, s furcsa hangon duruzsol a fülembe: szinte már énekel.
A zongora előtt egy aprócska szék hever. Utoljára talán egy kisgyerek ujjai érintették az ezeréves billentyűket. Az ablakhoz sétálok, s kinézek az utcára. Minden kihalt és néptelen. Váratlanul megüti fülemet egy vékony kis hang, amelyet újabb és újabb követ. Csodálkozva fordulok hátra. A zongora előtt egy kislány ül a széken és mosolyogva üti le egymás után a billentyűket. Előbb bátortalanul, aztán egyre gyorsabban és erősebben. Szólásra nyitom a számat, hogy gyengéden figyelmeztessem, de a szavak, melyek előbuggyannak belőlem, hangtalanul gurulnak a földre. Ahogy erősödik az ütem, ahogy keményednek a hangok, úgy növekszik a szorongás bennem. A kislány arca kipirul, kezei remegnek. Már csak egyetlen akkord, egyetlen ütem. A legutolsó, a legkedvesebb.
Alig hallhatóan koppan a zongora fedele. Felállok a székről, az ablakhoz sétálok, majd behúzom a függönyt. A szoba elsötétedik, csak egy parányi fénysugár titokzatos homálya lengi be a teret. A szél is lassan elhallgat, s nyugovóra tér. Már éppen itt az ideje. A lámpa után nyúl kezem. Milyen szép is az élet: Csupa dallam, csupa csend!
http://www.youtube.com/watch?v=lB6a-iD6ZOY&feature=channel
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése