Lebegés

Mindig szerettem az éjszakákat és a hajnalokat. Olyankor megáll az élet, és belengi a teret valami megmagyarázhatatlan békesség. Alszik a város. Nem világítanak az ablakok, nem hallani a televíziók fülsüketítő zaját, a közlekedés is lassan-lassan elnémul. Minden és mindenki visszavonul csöndes magányába. Ekkor kezdek élni. Harmónia vesz körül, nyugalom és összhang. Furcsa, de valahogy mégis vonz ez a magányos együttlét. Igen, együttlét. Kivel, mivel? Önmagammal, gondolatokkal, érzésekkel, álmokkal és ábrándokkal. Sokan vannak, olykor túl sokan. Egyik-másik nem is az enyém, csak valahogy óvatosan közelebb lopózott és befészkelte magát a többiek közé. Van, hogy észre sem veszem, talán még akkor sem, amikor már hosszú idő telik el. Egyesek jól tudják álcázni magukat, pedig semmi különöset nem csinálnak. Önmagukat adják, s ez már éppen elég álca. Akad olyan is, akiről az első pillantásra látom, hogy kilóg a sorból, de elmosolyodom, annyira esetlenül és félénken áll a többiek mellett. Valakinek fel kell karolni! Vállalom hát én!
A hangszórón keresztül lágy zene szól, amely magával ragad és elvarázsol. Az asztalon gyertya pislákol, jó ideje éghet már. Lángja egyre erősebben és elevenebben veti a falra árnyékát. Érdekes játék! Az árnyak összekapaszkodnak, majd szétválnak. Hol táncolnak, hol nevetve szaladnak egymás után, hogy aztán végül egy mindent elsöprő ölelésben forrjanak össze. Bámulatos mire képes az árnyék és a fény! Küzdenek egymás ellen, s mégis valami űzi-hajtja őket a másik felé. Véget nem érő harc. Ebből a harcból táplálkozik a világos és a sötét. Mindketten tudják, hogy nem léteznek a másik nélkül. Ha valamelyikük nincsen, akkor értelmét veszti az egész. Hogy is létezhetne árnyék nélkül a fény? Vajon mi észrevennénk-e?! Vajon feltűnne-e hogy valami már nincs? Vagy egyszerűen csak tudomásul vennénk, hogy ami egyszer létezett, az eltűnt, nincs többé? Vajon mit éreznénk? Éreznénk-e bármit is?
Igen, azt hiszem, éreznénk. Hiányt. Talán nem tudnánk megfogalmazni, de éreznénk. Ez az érzés: a veszteség. Elveszítenénk a képességünket arra, hogy meglássuk az embertársaink szemében bujkáló fényt.Ám amíg a kis gyertyaláng pislákol, vele együtt él az árnyék és a remény. A remény, hogy az éjszakát felváltja a nappal és valahol egyszer minden út összeér. Addig is táncolj csak kicsi fény!