Az árnyék

Ébren vagyok, nem tudok aludni. A gondolatok kavarognak fejemben. Egyik jön a másik után, egy perc nyugtot sem hagyva nekem. Lassan már kezdem azt hinni, hogy direkt csinálják velem. Bosszúból, mert néha hanyagolom őket. Olyanok, mintha az árnyékaim lennének. Halkan odalopakodnak a hátam mögé, majd amikor megfordulok, hopp, eltűnnek. Néha már bosszantanak. Egyik-másikat jól móresre tanítanám, az egyszer biztos. Mégis olyan megmagyarázhatatlan valami jár át, amikor nem érzem a jelenlétüket. Olyan, mintha egy rész hiányozna belőlem.
Szemtelen kis gazemberek amúgy, el kell, hogy áruljam! Alig várják a pillanatot, amikor elillanhatnak mellőlem, és felfedezőútra indulhatnak. Nem kímélnek senkit sem! Gyakran megesik, hogy először észre sem veszem az eltűnésüket. Ilyenkor örülnek a legjobban. Benéznek mindenhova, minden ablakon bekukucskálnak, sőt, néha még be is merészkednek az ajtón túlra. Volt már olyan, hogy egy jóbarátom terített asztalánál csíptem nyakon a hívatlan vendéget. Hogy szégyellte-e magát? No hiszen, nem olyan fából faragták! Makacs jószág volt, hajthatatlan és önfejű! Nagyon sok gondom volt vele. Néha még ma is össze-összezörrenünk, de megszoktuk az egymás melletti életet. Nagyon hiányozna, ha nem lenne! Még akkor is, ha csak a gond van vele. Talán elfogult is vagyok vele szemben, hiszen kimentett már pár nehéz helyzetből az életemben. „Vajon megköszöntem már neki?" - tűnődök magamban.
Ekkor megcsörren egy tányér a konyhában, s hangosan becsapódik a bejárati ajtó. Sietve körbenézek, megvan mindenki, illetve.... Nem hiszem el! Pedig már éppen meg akartam köszönni, hogy...! Na, de megállj csak, ha én egyszer nyakon csíplek...!