Világok harca

Esik a hó. Beleng mindent a tél illata. Az a friss, üde, tiszta levegő. Ezt érzem, ahogy szobám ablakán bámulok kifele. Egy ideje ismerős már itt minden. A sötét házak, az éjszaka elsuhanó macskák árnyai, egy-egy felborult kuka, és a töménytelen mennyiségű autó. Néhány éve ide érkezett valaki és most indul tovább. Mennie kell, nem tarthatja vissza senki és semmi. Van úgy, hogy egy hosszú utazás végén azt gondoljuk: megérkeztünk. Melegség, nyugalom, és biztonság. Jó érzés, igen. Milyen is lehetne egy megérkezés?! Aztán futnak a napok, hónapok, évek és történik valami. Körülöttünk változatlanul zajlik az élet, nap megy nap után, de valahogy érezzük, hogy odabent mások vagyunk.
A sarokban már útra készen áll a csomagom. Elmosolyodok. Egy hátizsák, ennyi az egész. Ebbe minden belefér. Hagyok-e itt valamit? Talán, vagyis biztosan. Magamból egy részt. A táskámba tehetném, de úgyis ki akarna szökni. Visszavágyna oda, ahonnan elindultunk. Kicsit sajnálom itthagyni. Nem tudom mi lesz majd vele nélkülem. Hangosan felnevetek. Ugyan mi lenne? Eddig is feltalálta magát, most sem fogok benne csalódni. Maradjon hát! Hiányozni fog, de neki itt van a helye. Oda tartozik, ahonnan én most elindulok.
Leülök az ágy szélére és hallgatok. Jó ez a csend. Aztán kezembe veszem a régi, kopott gitárt, s megsimogatom. Mintha a gyermekem lenne, egyszerre tud megríkatni és megnevettetni. Hányszor fogadtam már meg, hogy jobban figyelek rá, s nem hagyom egyedül kallódni. Most is együtt indulunk. Az évek során hol halkabban, hol hangosabban szólaltak meg a húrok nyomán a szebbnél szebb dallamok. Megint énekel. Mindig vidám, sohasem szomorú. Talán ebben hasonlítunk a leginkább. Mindketten tudjuk, kezdődik az utazás. Izgatottan várom a percet, amikor becsukódik a hátam mögött az ajtó. El kell indulnom, hogy újra megérkezhessek. Úgy megyek el, hogy mindent elvégeztem ami feladatom volt itt.
Hátamra veszem a zsákot, s kilépek az ismeretlenbe. A lépcsőn ballagok lefelé, s lépteimet egyre távolabbról hallom, míg végül el nem csendesedik. A kulcs hangosan koppan, ahogy a postaládába dobom. Nem búcsúzom, csak elindulok. Nincs miért búcsúzni. Maradt itt valami, ami az enyém, itt maradt belőlem egy rész. Látogatóba még jöhetek, lehetek vendég. Megrázom a fejemet, s vidáman felnevetek. Lenyomom az utcára nyíló ajtó kilincsét, s kilépek rajta. Lehunyom szememet, és beszippantom a szabadság édes illatát. Egész testemet átjárja ez az érzés. Aztán rád pillantok, s elmosolyodok. A szemedben látom a fényt. Egy ideig némán, szótlanul nézzük egymást, majd mellém lépsz és megfogod a kezemet. Elindulunk. Hogy hova? Nem tudom, szerintem Te sem. Vagy talán mégis? Szemed pajkosan rám kacsint. Hát persze! Hiszen mindannyian vándorok vagyunk, s mi most elindulunk egymás felé!

Térben és időben

A zarándokút az élet analógiája, hiszen elindulunk, keresünk egy célt, és reméljük, hogy közben megtaláljuk minden kérdésünkre a választ.

http://www.youtube.com/watch?v=QgGyiKrWsU8

Álompor

Nem tudom milyen gyerek voltam. Azt mondják eléggé ambivalens, illetve nem is ez a helyes kifejezés. Inkább különös, vagy talán viselkedési zavarokkal küszködő?! Már nem is emlékszem pontosan. Gyerekfejjel sosem értettem, miért találnak különösnek a felnőttek. Ám ha jobban belegondolok, én is furcsán méregettem olykor őket. Olyan nagyok voltak, különösek és megfejthetetlenek. Szokatlan dolgokról beszélgettek, és mindig meg akartak valamit tiltani. Egy ideig azt hittem, hogy ez valami berögzült szokás, aztán rá kellett jönnöm, hogy nem, annál sokkal rosszabb. Nevelés.
"Nevelem a gyerekemet!" - hallom innen-onnan ismerősöktől, barátoktól, családtagoktól. Elkezd mesélni arról, hogy mennyire okos az a gyerek, mennyire ügyes, fegyelmezett, csupa boldogság és öröm, na és persze büszkeség. Aztán két hét múlva ismét találkozunk, s valahogy kicsit másként fest már az eredeti kép. A gyerek nem figyel az órákon, rendetlenkedik, sokat beszél és nem érdekli semmi más, csak az, hogy hagyják végre békén. Pedig ők aztán nem fogják békén hagyni! Tudni akarják mi történt! Az ő kedves, okos, rendszerető gyermekük nem lehet ilyen, nem létezik!
Szótlanul hallgatom a panaszáradatot. Talán bennem van a hiba, de átfolynak rajtam a kimondott szavak, s nyomtalanul eltűnnek, mintha ott sem lettek volna. Talán most is lázadok. Lehet, hogy elfáraszt a felnőtté válás. Akár egy színpadi darab. A felvonások jönnek szépen sorban. Az elején még mindenki áhitattal várja mi fog történni, ám ahogy telik az idő, egyre kevésbé járja át az a lángolás, a hév, ami olyan sok mindent megláttatott vele egykoriban. Végül elérkezik egy pont, ahonnan már szinte lesi az előadás végét. Néha akad egy-egy szünet, s ahogy az újabb jelenetnél fejemet jobbra vagy balra fordítom, meglepődve veszem tudomásul, hogy újra üres egy szék. Pedig 5 perccel előtte még ült mellettem valaki. Most már nincs. Én pedig várok türelmesen, miközben körülöttem kiürül a nézőtér. A színészek még játszanak, talán ők észre sem vették mi történt. Kialszanak a fények, csak a színpad mozog, él, zenél. Arcok, lábak, kezek. Mosoly, könny, nevetés. Szerelem, barátság, hazugság, hűség, szenvedés. Mennyi különféle érzés, mégis egyben van az egész. S a finálé? Az már egészen más! Odaengednek közvetlenül a legördülő függöny elé. Ujjaimmal megérinthetem a díszletet, a színészek ruháit, mindent ami addig olyan távolinak és elérhetetlennek tűnt. Akkor már nincsen messzeség. A színjáték végén mindent beborít a csend és a sötét. Nyomtalanul eltűnnek a díszletek, a színészek, a színház és a szék. Egyedül én maradok, csakis én...
Nem voltam jó gyerek, azt hiszem, de ez ma már egyáltalán nem számít. Most itt ülök az első sorban, és várom az előadás végét. Várom a csengetést. S mi lesz ha széttörik a csengő? Mosoly fut végig szájam szegletén. Esés közben még ugyanúgy hallom a csengetést, míg végül darabjaira nem hullik szét. És minden megy tovább, hiszen semmi sem történt...

Lebegés

Mindig szerettem az éjszakákat és a hajnalokat. Olyankor megáll az élet, és belengi a teret valami megmagyarázhatatlan békesség. Alszik a város. Nem világítanak az ablakok, nem hallani a televíziók fülsüketítő zaját, a közlekedés is lassan-lassan elnémul. Minden és mindenki visszavonul csöndes magányába. Ekkor kezdek élni. Harmónia vesz körül, nyugalom és összhang. Furcsa, de valahogy mégis vonz ez a magányos együttlét. Igen, együttlét. Kivel, mivel? Önmagammal, gondolatokkal, érzésekkel, álmokkal és ábrándokkal. Sokan vannak, olykor túl sokan. Egyik-másik nem is az enyém, csak valahogy óvatosan közelebb lopózott és befészkelte magát a többiek közé. Van, hogy észre sem veszem, talán még akkor sem, amikor már hosszú idő telik el. Egyesek jól tudják álcázni magukat, pedig semmi különöset nem csinálnak. Önmagukat adják, s ez már éppen elég álca. Akad olyan is, akiről az első pillantásra látom, hogy kilóg a sorból, de elmosolyodom, annyira esetlenül és félénken áll a többiek mellett. Valakinek fel kell karolni! Vállalom hát én!
A hangszórón keresztül lágy zene szól, amely magával ragad és elvarázsol. Az asztalon gyertya pislákol, jó ideje éghet már. Lángja egyre erősebben és elevenebben veti a falra árnyékát. Érdekes játék! Az árnyak összekapaszkodnak, majd szétválnak. Hol táncolnak, hol nevetve szaladnak egymás után, hogy aztán végül egy mindent elsöprő ölelésben forrjanak össze. Bámulatos mire képes az árnyék és a fény! Küzdenek egymás ellen, s mégis valami űzi-hajtja őket a másik felé. Véget nem érő harc. Ebből a harcból táplálkozik a világos és a sötét. Mindketten tudják, hogy nem léteznek a másik nélkül. Ha valamelyikük nincsen, akkor értelmét veszti az egész. Hogy is létezhetne árnyék nélkül a fény? Vajon mi észrevennénk-e?! Vajon feltűnne-e hogy valami már nincs? Vagy egyszerűen csak tudomásul vennénk, hogy ami egyszer létezett, az eltűnt, nincs többé? Vajon mit éreznénk? Éreznénk-e bármit is?
Igen, azt hiszem, éreznénk. Hiányt. Talán nem tudnánk megfogalmazni, de éreznénk. Ez az érzés: a veszteség. Elveszítenénk a képességünket arra, hogy meglássuk az embertársaink szemében bujkáló fényt.Ám amíg a kis gyertyaláng pislákol, vele együtt él az árnyék és a remény. A remény, hogy az éjszakát felváltja a nappal és valahol egyszer minden út összeér. Addig is táncolj csak kicsi fény!

Kis „hercegek"

Csendben figyeltem küszködését. Önmagával harcolt. Rám se kellett néznie, éreztem a mozdulatain. Az erőltetett mosoly, a félénk tekintet. Egyszerre közeledett és távolodott. Most is magam előtt látom, és most is mosolygok. Ugyanúgy mosolygok, mint korábban, úgy mintha semmi sem változott volna meg. A mosolyból erő fakad és öröm. Már nem emlékszem hol hallottam ezt a mondatot először és kitől, ám belém égett. Mosolygok, mert én is gyenge vagyok. Ugyanúgy, ahogyan Ő. Két kis törékeny gyertyaláng, mégis fény és remény.
Magam előtt látom a kisfiút. Szomorú, nem találja a játszótársát. Lehajtott fejjel áll, némán, s cipője orrával a földet rugdossa. A porból akarva-akaratlanul kirajzolódik egy kép. Messziről figyelem, s próbálom megerőltetni szemeimet, hogy jobban lássam. Arcomba homokot fúj a szél. Elindulok előre. A szélvihar már annyira erősen tombol, hogy semmit sem látok. Megérzéseimre hagyatkozom, s vakon tapogatózom a sötétben. Aztán hirtelen feldereng valami aprócska fény. Nem tudom honnan jön, de érzem melegét. Lassan tisztul a kép, s amikor legközelebb lenézek a lábam elé, meglátom a földön a képet. A kisfiú képét. Azt a képet, amit kimondatlanul is őrizgetett magában. Körbenézek, de a fiúcskát sehol sem látom. Eltűnt, a szélviharral együtt. Leguggolok, s bámulom a képet, a képet ami az enyém. A saját arcképem nevet rám, mosolyog felém. Újra feltámad a szél, s egyre erősebben fúj, mintha mindent el akarna tüntetni, ami az útjába kerül. Kabátomba temetem arcomat, s állok a szélvihar közepén. Jobbról és balról is tépik-szaggatják a természet erői a vékony kabátot, de nem tudnak vele megbírkózni. Sok hurrikánt megélt már, amelyekben lerongyolódott, itt-ott elszakadt, és teljesen kifakult; mégsem adtam volna oda semmiért. Csakis ő ismert igazán, ő volt útitársam és jóbarátom az elejétől. Időközben csitul a dühöngés. Kis idő múlva felpillantok az égre, s látom a nap fényét. Aztán a földre esik pillantásom, de már semmit sem látok. Az újabb orkán szétfújta a képet.
Szomorú vagyok, nem találom a játszótársamat. Lehajtott fejjel állok, némán, s cipőm orrával a földet rugdosom. A porból akarva-akaratlanul kirajzolódik egy kép. Messziről figyel....

Kották és hangjegyek

A szoba sarkában hever egy régi, kopott zongora. Már hosszú ideje nem játszott rajta senki. Szótlan lakótárs, szinte már családtag. Naponta odalépek mellé, s kezemet végigfuttatom a hideg felületen. Néha úgy érzem, mintha mondani akarna valamit. Egy pillanatig feszülten figyelek, de mindig csak a szél játszik velem. Az erkélyajtó résein keresztül halkan beoson, s furcsa hangon duruzsol a fülembe: szinte már énekel.
A zongora előtt egy aprócska szék hever. Utoljára talán egy kisgyerek ujjai érintették az ezeréves billentyűket. Az ablakhoz sétálok, s kinézek az utcára. Minden kihalt és néptelen. Váratlanul megüti fülemet egy vékony kis hang, amelyet újabb és újabb követ. Csodálkozva fordulok hátra. A zongora előtt egy kislány ül a széken és mosolyogva üti le egymás után a billentyűket. Előbb bátortalanul, aztán egyre gyorsabban és erősebben. Szólásra nyitom a számat, hogy gyengéden figyelmeztessem, de a szavak, melyek előbuggyannak belőlem, hangtalanul gurulnak a földre. Ahogy erősödik az ütem, ahogy keményednek a hangok, úgy növekszik a szorongás bennem. A kislány arca kipirul, kezei remegnek. Már csak egyetlen akkord, egyetlen ütem. A legutolsó, a legkedvesebb.
Alig hallhatóan koppan a zongora fedele. Felállok a székről, az ablakhoz sétálok, majd behúzom a függönyt. A szoba elsötétedik, csak egy parányi fénysugár titokzatos homálya lengi be a teret. A szél is lassan elhallgat, s nyugovóra tér. Már éppen itt az ideje. A lámpa után nyúl kezem. Milyen szép is az élet: Csupa dallam, csupa csend!

http://www.youtube.com/watch?v=lB6a-iD6ZOY&feature=channel

Az árnyék

Ébren vagyok, nem tudok aludni. A gondolatok kavarognak fejemben. Egyik jön a másik után, egy perc nyugtot sem hagyva nekem. Lassan már kezdem azt hinni, hogy direkt csinálják velem. Bosszúból, mert néha hanyagolom őket. Olyanok, mintha az árnyékaim lennének. Halkan odalopakodnak a hátam mögé, majd amikor megfordulok, hopp, eltűnnek. Néha már bosszantanak. Egyik-másikat jól móresre tanítanám, az egyszer biztos. Mégis olyan megmagyarázhatatlan valami jár át, amikor nem érzem a jelenlétüket. Olyan, mintha egy rész hiányozna belőlem.
Szemtelen kis gazemberek amúgy, el kell, hogy áruljam! Alig várják a pillanatot, amikor elillanhatnak mellőlem, és felfedezőútra indulhatnak. Nem kímélnek senkit sem! Gyakran megesik, hogy először észre sem veszem az eltűnésüket. Ilyenkor örülnek a legjobban. Benéznek mindenhova, minden ablakon bekukucskálnak, sőt, néha még be is merészkednek az ajtón túlra. Volt már olyan, hogy egy jóbarátom terített asztalánál csíptem nyakon a hívatlan vendéget. Hogy szégyellte-e magát? No hiszen, nem olyan fából faragták! Makacs jószág volt, hajthatatlan és önfejű! Nagyon sok gondom volt vele. Néha még ma is össze-összezörrenünk, de megszoktuk az egymás melletti életet. Nagyon hiányozna, ha nem lenne! Még akkor is, ha csak a gond van vele. Talán elfogult is vagyok vele szemben, hiszen kimentett már pár nehéz helyzetből az életemben. „Vajon megköszöntem már neki?" - tűnődök magamban.
Ekkor megcsörren egy tányér a konyhában, s hangosan becsapódik a bejárati ajtó. Sietve körbenézek, megvan mindenki, illetve.... Nem hiszem el! Pedig már éppen meg akartam köszönni, hogy...! Na, de megállj csak, ha én egyszer nyakon csíplek...!

A kötelesség

Mint minden gyerek, én is szerettem sokáig aludni és ki sem dugni fejemet a takaróból. Ilyenkor szabadon álmodozhattam saját mesém szereplőiről. Ki ne szeretett volna legalább egyszer bátor királyfi, csodaszép királylány vagy éppen óriás, utazó, kalandor lenni? Mindenkinek vannak álmai. Nemcsak az álmainkban álmodunk, hanem a valóságban is. De van-e különbség a kettő között? Az élet furcsa játéka, hogy míg gyermekfejjel sokszor álmodozunk arról milyen lesz felnőttnek lenni, amikor végre a magunk ura lehetünk, addig az idő múlásával egyre többet gondolunk vissza abba a világba, ahol még sárkányokkal hadakoztunk szépséges királylányokért.
Ma is gyakran megesik velem, hogy a fejemre húzom a takarót, és nincsen kedvem felkelni. Túlságosan jó a puha, meleg ágy, a még frissen emlékezetembe vésődött álom, és az a mélységes nyugalom, ami körbevesz. Ám a kötelességtudat morcosan néz rám, és én feltartott kezekkel elindulok a fürdőszoba felé. Csak ne lökdösne annyira!

Az elveszett fiúk

Minden történet eleje hasonlít kicsit. Furcsa, ezt a mondatot mintha már hallottam volna valahol. De hol? Igen, megvan! Egy színdarab kezdő sorai, amelyet talán mindenki ismer. Shakespeare Rómeó és Júliája valahogy beivódott a köztudatba, mágnesként vonzva emberek ezreit, sőt akár millióit. És hogy vajon hogy is jön ez ide a történet kezdetéhez? A válasz egyszerű.Mint minden történetben, ebben is akad egy elveszett fiú. Tényleg elveszett lett volna? Vagy éppen, hogy az elveszettsége mögött rejtőzött az igazság? Nemhiába kedveltem olvasás közben leginkább az Ő alakját. Magamra ismertem, s ezzel a felismeréssel nem vagyok egyedül. Sokszor tűnődve lépkedek az utcán, miközben elhalad mellettem egy autó, melyben gyerekek ülnek, vagy éppen egy mosolygós fiatalember, de akár lehet egy házsártos öreg hölgy, vagy egy gondterhelt édesanya. Azon tűnődöm, hogy talán valamelyikben ott lapul a felismerés, hogy Ő is ugyanolyan, hogy Ő is ugyanaz. Aztán elcsendesedik minden. Valahogy olyan meghitt lesz és nyugodt. Már csak az esőcseppeket hallom koppani az utcakövezeten, miközben hazafelé bandukolok. A kapuhoz érve megcsörren zsebemben a kulcs, de mielőtt a zárba illeszthetném, benntről kinyitja valaki. Egy idős bácsi áll előttem, mosolyogva. Valahogy Ő is ugyanolyan. Mindannyian egy kicsit ugyanolyanok vagyunk. Egy kicsit elveszettek, és egy kicsit megtaláltak. Csak ránk kell találni.

B.U.É.K!

Itt az új év! Mindenki vidáman kezdi az új esztendőt, még a levegőben lehet érezni a bejgli illatát és a kandalló melegét. Kandalló? Hát persze, hogy kandalló! De miféle? Amolyan emberi kéz alkotta, saját magunk eszkábálta készítmény. Kicsit tökéletlen, kicsit ugyan foltozott itt is, ott is, de azért meleget ad. Kívül és belül egyaránt! Kívül könnyebben észrevesszük a hőmérsékletingadozást és közelebb ülünk a tűzhöz. Belülről valahogy nehezebben megy. Talán azért, mert elnyomja a petárdák és sípoló játékszerek zaja, vagy éppen azért mert a pezsgősüveg dugójának pukkanása elfeledteti mindazt, amit el szeretnénk feledni.
Könyvvel a kezemben üldögélek szobám foteljában és olvasok. Mindegy hogy mit, de mindig akad valami a kezem ügyébe. Hol egy mese, amiben a jó elnyeri jutalmát, hol egy regény, amiben tájak, városok, emberek és kultúrák elevenednek meg: érzelmek, érzések és az értelem. Büszkeség vagy balítélet? Ki tudja! Máskor csend honol a lapokon. Nincsen harc, nincsen varázslat, csak a lapok peregnek egymásután szótlanul. Mégis, ez a csend többet mond mint bármi más. Ilyenkor észre sem veszem mikor kelt fel a nap, csak az ablakon át belopózó sugarak mosolyognak rám és kacsintanak. Megint együtt ébredünk. Újra és újra. Itt kezdődik a történet.