Agapé

Ujjongó kiáltások fájdalmas érzelmeibe tapos bele a zaklatott lüktetés, ami egy irányíthatatlan helyről támadja meg érzékszerveink magukat visszafogó örökletes létnélküliségét. Elkülönült egyéniségek mossák a koszos patakokban ruháikat, amiken nyomot hagytak a fekélyek rátapadt halvány próbálkozásai, ahogy éhségük felemésztette a bőr alatti kétkedést. Postagalambok szállítják a névtelen ismerősök üzeneteit, s ahogy egyenes vonalú mozgásuk kígyószerű tekergése fejünk köré csavarodik, meghatottan kémleljük az üres poharat, amit letettek elénk. Félig telhetetlen kapzsiság a lélekhalászat egyszerű viszontagságaiban, mégsem hatolhat mélyebbre a tüske, ami törötten hever a megbontott üvegben. Elzártan kopogtatom a padról leszedett festékdarabot, majd arcomra illesztem a vékony réteget, amiből régen kihasították az észlelés határait. Megfosztottam vágyaim nyiladozó sóhaját és beletömködtem a hittel kipárnázott kulacs apró réseibe, ahonnan képes beszívni az orrában maradt illatot. Szárnyalás emelte realitása közepébe kitaposott útjaimat, melyeken keresztül eljutottam az indulásig, mert oda vitt az érkezés. Lelkesedésem nyílvesszeje visszapattant a céltábla fekete körzetéből, és eltalálta makacsságom erejét. Arany nélküli csillogás suttogta fülembe a döntést, amit felkínáltam cserébe a mindenért. Egészen a tiéd.