Huszonnégy...

Darabosan megtört hurkapálcika szóródik a földre, ahogy flegma érintésed belemarkol a függöny szélébe. Madárijesztő kukkant be gúnyosan a keresztben megtört fémablak sötétjén, mely mögött a zokogó sóvárgás édesen kúszik végig a simára csiszolt padlón. Néhány számból álló időcsík kóvályog tétova kérdéseim elején, hogy aztán megpróbáljon magába szippantani egy látszólag békés, örvényszerű képződmény. Többoldali szimpátia préseli össze a lemezek disszonáns felszínét, s ahogy a gépszíj felzokog a reteszek között, mintha életunt vonásaid is megelevenednének a csillár motoszkáló árnyékaiban. Soványan ténferegnek az emlékek hullámszerű rezgései, feltépik a sárga szalaggal átkötött ajtók bejáratát, míg végül holdkóros álmaik szőnyegén mámorosan simulnak a lelakatolt szekrény levelei közé. A tinta halványlila tapintása végigömlik lábamon, s a bizsergető érzés csontig mélyíti a feszült látszatok között libegő érinthetetlenséget. Hangulatok borzolják az előre megírt kottalapot, melyen a vonalas boríték ejtette sebek eszméletlenül hevernek magányuk fásult lombjai alatt. Foglalt közhelyek simulnak egymáshoz a vonatüléseken, amíg a kalauz lyukat váj az ismeretlen anyagon, aztán elhúzódnak testük kínjai elől. A város aludni készül, a füstös bárban ásítanak a lampionok, vontatott pincérek egyensúlyoznak kezükben a semmivel, s a leghátsó asztalnál lomhán megmozdul a szaxofonos. Járatlan sorompók, elnémult mikrofonok. A plafonon lábnyomok.