Lélekhatár

Egyre mélyebbre gördül az egészen elégő áldozat füstje mögött rejtőző vágyódás, ami kifosztja az agresszív hallgatás éléskamráiban tengődő lépéseket. Kenyérmorzsák vegyülnek a tojáshéjba mártott levestészta betűi közé, amiből kicsapódnak a gőzzé sűrített védjegyek, és a szék karfájához érve felnyögnek az eltemetett tengerszemek. Háborog a mezítlábas létezés tükörsima édene, ahonnan kiűztük a vétkezés lealjasult zokogásából fakadó fogadalmat, mialatt talpunkat átszúrták a keresztből kicsavart rozsdahegyek. Váratlanul érkező eleven szikra lappangása öltözteti bársonyba meggyötört testemet, amin átlépve feltárul a jelenlét magasztos kölcsöne, melyet hátamra akasztva cipeltem a kövecses földeken. Vízszintes igazság takarja be az útkereszteződésben ácsorgó függőleges irgalom melléhez tapadt törött szárnyú verebet, kinek szemei lassulva keresik a távolba révedt vitorlát az érkezők szíve felett. Lyukas vödrökből szóródnak szilárd halmazállapotú vízcseppek, hogy a talajt megérintve szétrepedjenek, majd átlényegült alakjuk felszítsa a kialvó tüzet. Egyszer felküldtek a dombra, s most egy hegyről figyelem a kopaszodó telet, melynek jajveszékelése megmérgezte a házakban gondosan beágyazott fekhelyeket. Nekem a szikla maradt, a suttogás, az igen. Töredék az öröklét hívogató üzeneteiből, és mégis, így lettem egészen a tied.