Altató

Felhőtiprás a burkolatlan lépcsők meredek kapaszkodóján, ahonnan józanul figyelnek a tépett szárnyú angyalok. Barázdák szántják simára a kezeken átszúrt szögek nyomát, amelyből vértelen könnycseppek másznak a fényre, hogy megfürödjenek az emlékezés viharvert köpenyén. Átformált mennyország kövei tapadnak a földön maradt illúziók morzsáihoz, amit a bolond csodálkozás ölébe rejt, hogy láthatatlan érzelmei függönyt húzzanak a világok határán. Tornácon végigfutó merengés borzolja idegeidet, mely lassú tánccal közeledik a homlokod közepén rejtőző vonal forró lüktetéséhez. Érintetlen pillanat, amiben egyesül a szótlanul ígért felejtés a hazavágyók keserves panaszával, akik az árokparton ülve majszolják az elszáradt kenyeret. Valamikor derengett a borzalmak csatájában megszült szemfedél, de ma üresen áll a temetetlen sír fölött a zörgő nyárfa megsárgult levele. Elmentek, ahogy a rácson belopózó remény omlik szét a falak repedéseiben. Féltenek. Ismeretlen az aggódó szeretet lámpását felszító öregúr remegő ujja, mely rángatja szalmaszál hitemet. Vágyakozó szenvedély formálja a lehetetlen cselevés rugóit, aztán elpihen az értelem. Nincs zaj, köd szitál magamban, nélkülem.