Független vonalak

Kibontakozó sejtelem a mély fuvolaszó rezzenéstelen papírhalmazán, amely mögött a csigaházak törött héjai sorban bontogatják nyíló szárnyaikat. Kegyetlen harcok az időtlen légvárak púpos tornyain, ahonnan a felhőtlen kilátás eltakarja a száraz kortyok enyhítő simogatását. Fedetlen fővel lengeti kalapját a búcsúzó nyár, miközben a porba karcolja megtört ifjúsága lelkesítő sóhaját. Váltakozva pillantom meg a jellemtelen mulandóság kőtáblára vésett figyelmeztetését, ami átnyúlik a háztetők ropogó dacosságán, s ahogy a búgócsiga álomra hajtja fejét, megszűnik a légmozgás. Nyitott szobák között haladnak a ruhátlan pillanatok, melyekből félve rejtjük kötényünk zsebébe a láthatatlan örökkévalóságot. Jégcsapok olvadnak a plafonon, ahol egy törött lábú kismadár zsákjába gyűjti a kockára fagyott harmónia forró ökölcsapásait. Kegyvesztett remények rohangálnak körülöttem, akár a szabadságot először felfedező kisgyerek, aki a mindenből kovácsolja össze az alig forgó biciklikereket. Dereng fölöttem az álmosító lámpafény, ahogy szememből kifogynak a csillagpontok, melyek magukra húzzák az átlátszó illúziók ócska köpenyét. Leesik a korona, amit ráraktak a polcokon heverő könyvek tetejére, s földet érve parányi széndarabok szántják simára a megmunkálatlan hiedelmek rozoga kapuját. Zabolázatlan lázadás. A láthatár belefolyik a hömpölygő forrás hullámaiba, aztán semmivé foszlik. A gömbölyű végre felismeri önmagát. Alszunk, s ágyunk alatt megfordul a világ.