Forradás

A zajba automatikusan belopóznak az érintetlen padsorok, melyek lakkozott illata végigfut a falakon. Évezredes ridegség, amiből elszállt az élet, hiába ültem a parton, s figyeltem a süllyedő papírcsónakot. Érzelmek darabokban, a leszakadt plafonról mégis utánam kiáltottak, mialatt a hátamon egy pók mászott ismeretlen alagútján. Átalakult a mozdulatlannak hitt bizonytalanság, melynek közepén idegenül bámultam a pislákoló gyertyafényt. Motívumok, jelentés nélküli lépcsőfokok, kavargó utcakép a festett virágszirmok selymes bőrén, ahonnan nincs menekvés. Erőtlenül jönnek a sarokban megbújó levelek, s ahogy arcomra feszül a boldog tudatlanság, összesúgnak bennem az altató régi sorai. Ringatlak, karjaimban apró csecsemőként alszod át a világégést, amit kirobbantottak a kontrollálatlan ígéretek. Nem tudom megkeresni, nem tudom elveszíteni a soha betűiben rejtőző örökkévalóságot. Testvérek és számkivetettek fognak kezet a pályaudvaron, ahol sorban áll a nincstelen köszönet. A vonal fehéren süt szemembe, ám feltartóztathatatlanul gördülök át a megfagyott köveken, hogy aztán elnyúlva nézzem a felettem kigyúló apró pontokat. Neveket írok a homokba, aztán simára törlöm kezemen a mélyedéseket. Itt járt nemrég, leült mellém, hallgattuk a szemcsék koppanását a nyitott ablaküvegen. Szemtelen igazság, bennem létezel.